Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 3. szám
Az ünnep, melyet Zeusz isten tiszteletére ültek, áldozattal és eskütétellel kezdődött: az atléták megesküdtek, hogy nem szegik meg a versenyszabályokat, s hogy tíz egymást követő hónapon át szigorúan megtartották az edzési szabályokat. Az első napon állapították meg azt is, hogy ki milyen korcsoportban indulhat. A második napon voltak az ifjúsági versenyek. A harmadik és a negyedik napon került sor az igazi, nagy versenyekre a következő sorrendben: 1. Hosszútávfutás, az olümpiai stadion hosszának — 192,27 m — valószínűleg 24-szeres lefutása. 2. Stadion-futás, a stadion egyszeri végigfutása. 3. Kettős stadion-futás, a stadion kétszeres végigfutása. A futás megnehezített körülmények között, puha, süppedő homokban történt. 4. Birkózás. 5. ökölvívás. Az öklözök szíjjal burkolták be öklüket, melyekre később bronzból vagy ólomból készült bütyköket is erősítettek, s így ez volt a legvéresebb szám, hiszen egy-egy ütésre feltétlenül seb keletkezett, esetleg csont is tört. 6. Pankra- tion: a birkózás és öklözés együttese. Itt nem használtak ökölvédőt, hiszen így nem lehetett volna birkózni, így is ez volt a legnehezebb versenyszám; a haláleset sem volt ritka. 7. Lovasversenyek: előbb csak kocsi-, később lovaglóversenyek is. A tulajdonos maga ritkán hajtott vagy lovagolt, de győztesként őt hirdették ki. 8. öttusa: ugrás, futás, diszkosz- és gerelyvetés, birkózás. 9. Futás teljes fegyverzetben. Az ötödik nap a záróünnepségeké volt. Ekkor jutalmazták meg a győzteseket (a díj egy vadolajfa-ág volt), énekben magasztalták őket, lakomát adtak a tiszteletükre. A versenydíj nem jelentett anyagi értéket, de a győztest különleges, már-már isteni tiszteletben részesítették; szobrát is felállíthatta Olümpiában. Mikor hazaért, otthon folytatódott az ünneplés: valamely híres költőtől ünnepi költeményt kértek a győztes tiszteletére, s anyagi előnyöket is élvezett. A versenyzők ugyanis nem hazájuk képviseletében küzdöttek, hanem egyénileg (ahogyan ma sincsen az olimpiai játékokon hivatalos nemzetek közötti rangsor), de a győzelem kihirdetésekor megnevezték a várost is, melynek polgára volt Futók (vázakép) a győztes, s így ez közvetve hazájának is dicsőséget szerzett. Ezért azután megvesztegetési kísérletek is történtek (nem is mindig eredménytelenül), hogy a győztes valamely más állam polgáraként hirdettesse ki nevét. Ami a sportteljesítményeket illeti, kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre, hiszen például pontos időmérésre nem volt lehetőség. A győztest többnyire csak viszonylagosan állapították meg, s ahol forrásaink abszolút adatokat közölnek, azok értelmezése is sokszor vitatott. Egy Phaül- losz nevű atléta felirata például azt állítja, hogy 55 lábnyi távot ugrott, ami átszámítva 16,94 m. Igaz, hogy a görög ugrók ugrósúlyokat használtak — ezek félellipszis formájú, a pajzs fogantyújához hasonló tárgyak voltak (az ásatások során előkerültek súlya 1,5-4 kg közt mozog), s azt a célt szolgálták, hogy az ugrás lendületét növeljék —, de ilyen távolság ugrása (kétszerese a mai legjobb eredménynek!) még ugrósúllyal sem képzelhető el. Ezért újabban arra gondolunk, hogy öt helyből- ugrás eredményéről van szó. (Phaüllosz diszkoszvető teljesítménye ugyanakkor mesz- sze elmarad a mai legjobbakétól, mindössze 29,26 m.) Abszolút adatok hiányában azonban tág tere nyílt a legendaképződésnek, s csodálatos történetek keringtek a nyulat is elfogó futókról, bikát a vállukra emelő és a stadionban körbehordozó erőművészekről stb. E túlzások azonban nem változtatnak azon a kétségtelen tényen, hogy sok kiváló sportoló volt, aki rendszeres edzéssel tökéletesítette képességeit, míg valamelyik nagy versenyen - vagy akár többön is — diadalt aratott. Ez magában is jelentős dolog. Az olümpiai játékok, az ott elért eredmények azonban csak a tetőpontjai, a leglátványosabb megnyilvánulásai voltak a görög mindennapok rendszeres testkultúrájának, annak, hogy a görög ember éleBirkózók téhez, műveltségéhez éppúgy hozzátartozott a rendszeres testgyakorlás, mint az írni-olvasni tudás vagy a zene. Az olümpiai versenyek fénykorában a versenyzők számára a sport csak az élet egy részét jelentette, mely harmonikusan illeszkedett be más elfoglaltságaik közé. Az előbb említett Phaüllosz a perzsa háborúkban mint hajóparancsnok is jól szerepelt, 14
