Múzsák - Múzeumi Magazin 1970 (Budapest, 1970)
1970 / 2. szám
KÖNYVESPOLC FÜSI JÓZSEF Tengeri szél MAGVETŐ „... hogyha ebben a zsákban, amelybe száz napon át naponta legalább egy lapát betűhomokot tömtem, ki-ki megtalálja a neki szánt gyémántmorzsát, mégse lustálkodtam hiába.. Hálátlan műfaj az útirajz. Nagy írók útirajzait persze számontartja az irodalomtörténet. Pedig Goethe Itáliai utazása, Illyés Gyula Franciaországi változatok- ja akkor is megejtően élvezetes, ha szerzőjüktől semmi mást nem ismernénk. Különösen itáliai útirajzok szerzőinek nehéz a dolga. Az 1780-as évek óta minden Olaszországot megjárt toliforgatónak Goethével kell versenyeznie. Nos, Füsi József könyve méltó arra, hogy Goethe leírásaival együtt emlegessük. Ö is úgy figyel a tájra, a műemlékekre, a szó leghétköznapibb értelmében vett úti érdekességekre, hogy könyvének legfontosabb tárgya mégis mindig az ember. A ma Olaszországéról és változó társadalmáról ilyen értékes vallomást az utóbbi huszonöt évben alig írtak Olaszország határain kívül. „Kisétáltam a Fórumra. Az antik emlékeken egy kicsit megpihenni. - Itt a Forum teljes panorámája! Itt a Titus diadalíve! - Hallom a fiatalember hangját, amint elmegy az antik sír előtt, amelynek tetején ülök, s nézem a Viktor Emanuel- emlékmű oldalában surrogó forgalmat. Most közelebb lép hozzám, benyúl a belső zsebébe és egy mozdulattal már szét is húzza a lepo- rello-képsort, mint valami bűvész, aki harmonikát húz ki a kabátja ujjából: - Olcsón adom. Csak nézek rá, fáradtan, csak hátra kell fordulni s valóságban látom az egész készletét: - Ez a legszebb római emlék! Olcsón adom! - S még egyszer elhúzza szemem előtt, most már egészen közel.- Inkább üljön le ide mellém, és beszélgessünk egy kicsit!- Nem érek rá, uram, dolgoznom kell - feleli.- Ugyan, nincs itt most senki..." Ez az idézet jól mutatja az író módszerét: mindig, minden helyzetben az emberekkel keresi a kapcsolatot, ők kötik össze a múltat a jelennel. Ilyen a könyv egész szerkesztése. A szerző a budapesti világifjúsági találkozón szerzett alkalmi ismerőséhez érkezik egy jelentéktelen kisvárosba, s ennek az élelmes műszerésznek a családjával él együtt hónapokig. Innen szervezi kirándulásait meg36 írandó Garibaldi-könyvének igényei szerint Rómába, Firenzébe, Szicíliába és Szardínia szigetére. Útvonalát tehát nem jól megfontolt útikalauzi követelmények szabják meg, hanem az élet természetes igényei és rendetlensége. Annyira megejtő ez a nyugtalan kalandozás, hogy tudok lelkes magyar turistát, aki ragaszkodott Füsi könyvének cikcakkos útvonalának bejárásához, hogy ő is az olvasottak sorrendjében élhesse át Itáliát. Az alfonsinei olasz család, amely- lyel az író együtt él, észrevétlenül regényfigurákká változik át. A mai olasz átlagember életének igen vonzó szépprózai elbeszélését kapjuk. A közeli Ravenna sem csupán mozaikjaival vonzza az Írót; ugyanúgy írja le modem kémiai üzemeit, ahogyan azokat később Antonioni is látta a Vörös sivatag-ban. Ezek után mi sem természetesebb, hogy a firenzei csodálatos Michel- angelo-szobrok megtekintése után, kilépve a San Lorenzo-templom Medici-kápolnájának kapuján, hosszan eltűnődik a közeli ócskapiac nyüzsgésén: „A Medici-kápolnában nézegettem Michelangelo szobrait, a Nappalt, az Éjszakát, a Hajnalt és az Alkonyt, amikor a vastag falakon át rekedt mikrofonhang szüremlett a hideg és komor márványterembe, addig-addig, amíg kíváncsiságom ki nem lódított az utcára, és csakugyan, pontosan a kápolna magas ablakai alatt, kint az utcán, ott üvöltötte rekedtre hangját egy utcai árus, egy hosszú asztal előtt, amely roskadt a kendőktől, vásznaktól, zsebkendőktől és efféle textilholmiktól. Az illetőnek a nyakába volt akasztva a mikrofon, zsebkendővel bekötve, közvetlenül a szája alatt. Abba kiabált. De mit és hogyan? Azt, hogy Firenze városát ritka szerencse érte ővele, mert megszánta a derék, dolgos népet, és tekintettel arra, hogy kegyetlen tél öldösi immár két hete a polgárokat, akiknek az orra tele van, de a zsebük üres - elhatározta, hogy hihe-
