Múzsák - Múzeumi Magazin 1970 (Budapest, 1970)
1970 / 2. szám
tétlenül olcsó zsebkendő-akcióban részesíti Firenze nemes lakosságát... Rómában leírja azt a mindannyiunk számára riasztó kontrasztot is, amit a Sixtusi kápolna freskóinak első megpillantásakor érzünk: egyfelől Michelangelo varázsa, másfelől a látogatók vásári nyüzsgése: „Rohantam tovább a Sixtusi kápolnába. Valóságos piactér. Zsongó lárma, körös-körül rengeteg fáradt ember, nő, férfi, öreg, fiatal, külföldi, olasz a padokon. Csak itt lehet pihenni, hát le is ül. Láttam olyant is, aki hanyatt feküdt a pádon, és kis színházi látcsővel nézegette a mennyezetet, ahol Michelangelo freskói ragyognak. Ráillesztettem huszonnégy év előtti képemet arra, amit most látok, a két kép azonos, csak az első találkozás hökkedelmét nem érzem, ez hiányzik belőle, a megszégyenüléssel vegyes öröm, hogy ilyen hatalmas művet ember alkotott! És a hátsó falon az Utolsó Ítélet látomása, a művelődéstörténeti botrány nyomaival, a Michelangelo csodálatos, meztelen alakjaira rákent fátylakkal! A kép zuhanó alakjai összeolvadnak a teremben nyüzsgők fáradt tömegével, és együtt zuhanunk valahová ruhástul, fátylastul, mindegy! . . ." Palermóban Németh László kalauzolta az írót: „Palermo befogadott, nagyon megkedveltük egymást, ő azért, mert nem akarok tőle semmit, vagy csak annyit, hogy megtűrjön kebelén néhány napig ... Az állomás előtt pál- más parkocska, benne Viktor Emanuel szobra, ennek a talapzatára ülök le, a sütkérező öregek mellé. Az állomás falán, árnyékban, húsz fokot mutat az óriás hőmérő, a márványtalapzat szikrázik a naptól... Erről-e, másról-e, eszembe jut Németh László, aki az itteni botanikus kertben írta valamelyik művét, talán a Vergilius-tanulmányát. Nézzük meg ezt a híres kertet: - Caro signore, sono le ore 4: si chiude! Négy óra, zárunk! ... Tehát későn érkeztem. Nem olyan nagy baj, hiszen, ami mellette van, a közkert, éppen olyan buja, pálmás, mint amaz. Lugasok, mirtuszsövények, márványpadok; az egyikbe belekarcolva: BACI, vagyis hogy itt csókolódzott vagy szeretett volna egy kamasz. Andalog most is egy fiatal pár előttem, a márványcsurgóhoz mennek, a lány előrehaj- lik, rózsaszín tenyerével kapkodja a gyöngyöző vízsugarat, háttérben a kék tenger, a lány szeme is kék. A pálmafák kerek koronája magasan suhog, sás zizegéssel; ropog a kavics a sétálók talpa alatt, borzas szép gyerekek futnak piros labda után. Ör ül szöges botjával a pádon, alszik. Szerelmespár lugasban, lomboktól eltakarva, egymás szemébe néznek, mereven, mintha szoborrá váltak volna ők is. Itt ülni, csak nézni, soha fel nem kelni.. Ezeknek az apró élet-megfigyeléseknek a sora tudományos értékű eszmefuttatásokkal keveredik, mint például a szicíliai Pirandello-előadá- sok leírása. Írói remekelés, ahogy a Ma este rögtönözve játszunk című Pirandello-darab előadását a próbáktól a bemutatóig leírja. Nemcsak a darabot, hanem annak a szicíliai „bennszülött” közönséggel való szoros kapcsolatát is, bizonyságul, hogy amíg ma sokak szerint a nagy olasz drámaíróban csak filozofálgató spekuláció, az szülőföldjén közérthető szórakozás. Nehogy azonban az olvasó ennyi irodalmi érték felsorolása láttán elkedvetlenedve azt vélje, semmiféle útirajz-jelleg nincs a könyvben, nem árt megemlíteni, hogy Füsi útikalauzként is hasznosan mutatja be a következő olasz városokat: Ravenna, Ferrara, Rimini, Bologna, Firenze, Siena, Roma, Palermo, Marsala, Catania, Siracusa, Napoli, és Sardegna szigete. Nincs helyünk az író stílusát és szerkesztő-készségét részletesen elemezni (a látszólagos lazaság mögött feszes szerkesztettség húzódik meg) - de talán így is sikerült megéreztetni az olvasóval, hogy egy útirajzon túl a mai magyar széppróza egyik jelentős darabját is megismerheti a Tengeri szél olvasásakor. NEMESKÜRTY ISTVÁN 37
