Múzsák - Múzeumi Magazin 1970 (Budapest, 1970)
1970 / 2. szám
a a ma oly elterjedt kollázs múltját, vagy azt a bizonyos régi forrást kutatnánk, századunk második évtizedének elejéig nyúlhatnánk vissza, a ku- bizmus hőskoráig. Milyen kár, hogy nem tudjuk történetünket így kezdeni: „már a régi görögök is ..De érthető, hogy a kollázs, mint műfaj, korunk gyermeke. A „collage" szó ragasztást jelent, de ezzel semmi többet nem mondtunk, mint amikor egy képzőművészeti alkotást így határozunk meg: olajfestmény. Fenti szó is csak annyit árul el, olyan műalkotásról van szó, ahol a kép síkjára valamit ráragasztanak. De mielőtt azt keresnénk meg, mi kerül egy ilyen ragasztott képre, miért és hogyan, nézzük meg, valóban mit akartak a kubisták, Picasso, Braque, Juan Gris és a többiek. Már tetőpontját érik el a kubista eredmények, vagyis az a felfogás, hogy a természet nem utánozható és nem is lehet igazi festői cél a térbeli tárgy illúzióját kelteni síkon, a dolgokat a kép síkjában eredeti szerkezeti formáik megmutatásával ki kell teríteni, több aspektusból egyszerre láthatóvá kell tenni, stb. így jön létre a geometrikus formák egymásra halmozásával, vagy egymásmellettiségével, de mindenesetre a való világ (alapjában látszatvilág) felbontásával egy új szigorú rend a képzőművészetben, a kubista stílus. A kollázs hihetetlen szabadságot adott és a játékos kedv kiélésének végtelen lehetőségét. Jean Arp, a francia festő-szobrász egyik kedvelt műfaja volt. Róla mesélték, hogy kivágott néhány színes papírformát, leszórta a földre, a véletlen-szabta képre felkiáltott: ez nem jó. A műveletet többször megismételte s végül így kiáltott: ez jó. Ez természetesen tréfa, de mint minden anekdotában, ebben is van sok igazság. Hogy a játékos véletlen is a legnagyobb rendhez vezethet, mert a rend az alkotóban van és Arp is csak akkor kiálthatott a véletlenre: ez a jó, amikor az az ő akaratával megegyezett. És hadd említsem meg itt, hogy az alkotó kezében még a hiány is pozitívummá válik. 1919-ben Naum Gabo és Sztyepanova orosz konstruktivista képzőművészek Moszkvában festék, vászon és minden lehetőség híján egy Izvesztija újságpéldányt felhasználva rajzpapírnak, füzetté fűztek, mindenféle fellelhető papírhulladékot formába vágtak és az Kassák Lajos műve Naum Gabo és Sztyepanova kollázsíüzetének címlapja. 1919 Moszkva A KOLLÁZS Kassák Lajos kollázsaiból a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítást rendez újságpapírra ráragasztották. Verset írtak rá tussal, de mert az egész oly képtelen volt, a szöveg is dadaista-halandzsa szöveg. És ebben a művészettörténeti ritkaságban nem a szép a szép, hanem az emberi teremtő akarat, melynek kifejezésére a kollázs adott lehetőséget. Matisse betegen, amikor nem tudott többé a festőállvány elé állni, éveken át ágyban fekve kollázsokat készített. S mikor néhány évvel ezelőtt több száz kollázsának színes reprodukciója könyvalakban megjelent, aki a könyvet felnyitotta, úgy érezte, tündérkertbe lépett. De tévedés azt hinni, a kollázs anyaga csak színes papír lehet. A kubista kezdeményezés után, mikor kiderült, hogy a műfajban milyen lehetőségek rejlenek, a létező anyagok végtelen változata jelent meg a kép síkján, kivágás és ragasztás felhasználásával. Besétált a képbe az újságpapír, a betűkivágás, a hullámpapír, a rongydarab, fahulladék, kavics és száraz falevél, drótdarabok és szintetikus anyagok, magazinok fotókivágásai, mozireklámok, letépett plakátok és faldarabok és ki tudja még mi minden. És persze a kép ezzel meg is szűnt kép lenni, ha e fogalomnak velejárója a síkbeliség, mert a síkból az anyag, ki-ki a maga természete szerint, kiemelkedik. Sőt Raoul Hausmann dadaista korszakából származó, fából faragott feje is a párizsi kollázskiállításon sze32
