Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 2. szám
T'elefonértesítés érkezett a Természettudományi Múzeum Őslény- -*• tárába a XVIII, kerületi, Baross utcai Házkezelőségtől, mely szerint az építkezés céljára odaszállított homokban hatalmas csontokat találtak. Nem túl nagy lelkesedéssel indultunk neki a leletmentésnek. Mammut- leletre számítottunk, és ennek az állatnak a maradványai szinte hetenként kerülnek napvilágra. A lelkes felfedezők persze mindig abban a hiszemben vannak, hogy valami rendkívüli ritkaságra bukkantak, melynek nagy anyagi értéke van. Ennek ellenére — annak a meggondolásnak az alapján, hogy sohasem lehet tudni, mikor kerül elő valamilyen újabb ritkaság — dr. Nyirö Réka muzeológus rendelkezésre bocsátotta magán-Trabantját, hogy minél hamarabb a helyszínre érhessünk. Odaérve azonnal megállapítottuk, hogy nem mammutról van szó, hanem annál sokkal nagyobb állatról. Az olvasó bizonyára csodálkozva olvassa ezt, hiszen a mammut úgy él a köztudatban, mint a legnagyobb méretek szimbóluma. Pedig az egykor Magyarországon élt mammutok legtöbbje még az indiai elefánt átlagos nagyságát sem érte el. A házkezelőség udvarán fekvő csonttöredékek a mammutnál legalább egy negyeddel nagyobb állatra utaltak. Rövid nyomozás után kiderült, hogy a homok a dunaharaszti termelőszövetkezet homokbányájából származik. Azonnal kimentünk a homokbányához is, hogy megállapítsuk: egyéb maradványok nem kerültek-e elő, de ilyenekről nem tudtak. A homokbányában egyébként is markológépekkel dolgoznak, azok az ilyen leleteket tönkreteszik. A most megtalált — különben kitűnő állapotban megkövesedett — felkarcsontot is három darabra törte a markoló. Egyes részei hiányoztak is. Csak a múzeumba való beszállítás, restaurálás és kiegészítés után derült ki — de így is csak kizárásos alapon —, hogy legnagyobb valószínűség szerint egy kapafogú őselefánt (Dinotherium) felkarcsontjáról van szó. Ennek ÓRIÁSDINOTHERIUMLELET az állatnak a csontmaradványai ugyanis egész Európában a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak, s így az irodalomban még jó ábrázolást nem sikerült találni róla. Minthogy azonban a mammuttól és a gumósfogú őselefánttól (masztodontól) határozottan eltér, csak a dinotheriummal azonosíthattuk. Elazánk területéről ez a maga nemében az első ilyen lelet. A kapafogú őselefántok, dinotheriumok, sajátságos állatok voltak: agyaraik az alsó állkapocsból lefelé hajlottan nyúltak ki. Érthető, hogy a múlt század elején, amikor először csak koponyáját és alsó állkapcsát találták meg — elefántszerű végtagcsontjait nem —, különleges, kihalt rozmárnak írták le! Csak néhány évtizeddel később derült ki, hogy a mai elefántok távolabbi rokona. A legnagyobb dinotheriumfaj példányai jóval meghaladták a mai legerősebb afrikai elefántbikák méreteit, vállmagasságuk a 4 métert is meghaladta. Ezek az állatok Eurázsiában és Afrikában éltek, és az utóbbi kontinensen maradtak fenn a legtovább, talán még a jégkorszak legvégéig is. A tudományos szempontból rendkívül értékes és ugyanakkor látványos felkarcsontot a Természettudományi Múzeum Őslénytani Osztályának felújított kiállításában helyezzük el. dr. Jánossy Dénes A Természettudományi Múzeum új szerzeményei 47
