Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 1. szám
Az érdmintszemi szülőház A szülőfalu ma: Ady-falva A MEGŐRZÖTT TÁJAK Ötven éve halott Ady Endre. Túl hosz- szú idő ahhoz — gondolhatnánk —, hogy rohanvást fejlődő világunkban bármi is máig őrizze lába nyomát, „szeme látottjait”. Pedig nem így van. Az érmelléki kis falutól kezdve égé* szén a Riviéráig csaknem minden ház épen megmaradt, amelyet a költő valaha meglakott, amelyhez emléke fűződik, és ha történelmi szemüveggel nézzük, a tájak jellege is rengeteg emléket őriz. Szülőfalujának, Érdmindszentnek meg változott ugyan a neve — ma Ady- falva — de a temetővel szomszédos zsupfedeles szülőház és a mellette épült egyszerű „kúria” az egész szegény faluval együtt nemigen változott az ötven év alatt. Nagykárolyi iskolája ma is diákzsivajtól hangos, a szerény kis házacskákat, ahol kosztos diák volt, talán ha kimeszelték néhányszor azóta. A zilahi diákparadicsom meredek kis utcái, a temesvári bírósági épület, ahol néhány hónapig írnoki robotmunkát végzett, az első debreceni redakciók roskatag épületei — mind híven őrzik Ady emlékét. A Körösparti Nagyváradon, ahol szeme először nyílt a nagyvilágra, kopott hónapos szobákban, szerkesztőségi épületekben, kávéházakban, a Bémer-téri régi színházban, a híres kanonoksoron A Kalota hídja vagy Lédáék kertjében mindenütt megtaláljuk még Ady lába nyomát. Különös izgalommal nyomozzuk a költő emlékét idegen környezetben, Párizsban és a Riviérán. Ha Párizs forgalma szédületesre nőtt is az elmúlt 50—60 évben, a házak, a szobrok, a parkok százados fái, a Szajna fényei ma is Lédáék nagyváradi háza
