Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 1. szám
Ha megállít az árvult Zala-parton az öreg malom álló kereke — mit aranyfénnyel koszorúz az alkony, ha reted együtt lép a hidra le, — döbbenve látod a csöppnyi falut, amely egyszerre fogható valóság és belédsajgó, elfelejtett múlt ... Míg ragyognak a lila őszirózsák s a violák a kiskertek ölén, a füstöskonyhák kihűlt kemencéjén végigkúszik az augusztusi fény: a kormos rőzse benned lobban lángra .. . Szobák mély csendje mozgolódni kezd, rádöbbensz, hogy a szépen vetett ágyra sötét árnyékot hogy vet a kereszt. Belédfájdul, hogy dédanyáid hajdan fústmarta szemmel ilyen ágyakon születtek, szültek, vettek búcsút halkan, és elmúltak egy őszi hajnalon. Ott áll a teknő, hol kenyérré mozdult barna kezük közt a hószfnü liszt, áll a szövőszék, hol vászonná simult kenderszálakba ők mintáztak díszt. Lányok kezétől dús hímzéssel ékes o párnacsupp s a húsvéti tojás: konyhájuk rendje némán is beszédis ... De fagerendák és vesszőfonás, a kovács-műhely és pálinkás kunyhó már dédapáink kezéről mesél. Az ólak is, a kocsiszín és pajta, hol széna-szaggal színesült a szél, kútdgas gémja és itatóvdlyú, hegyen a tóka, hordó és a prés, a lopótök s a magas, szélesszájú szüreti puttony, cifranyelű kés ... Míg látod, nézed, sugározni érzed férfi-tenyerek érdes melegét. A századéves, mozdulatlan élet néma vádjával intőn szól feléd. A harangláb, — mely hűs hajnalon keltett, sok izzó délben cseppnyi pihenőt és ünnepnapot örvendezve jelzett, siratón kitárt kaput, temetőt, — sirassa el sok fústbehullt reményét porló szivüknek, kik itt egykoron átküzdötték a nyomorúság mélyét, s már rég pihennek, fenn a dombokon. Móra Magdolna: V iss^aálmodott fáim
