Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 4. szám
FÉMVERETEKKEL SŰRŰN BEBORÍTOTT FEGYVERÖV CSEREMISZFÖLDRŐL, AMELYNEK HASONMÁSVERETEI KARANCSLAPÚJTŐN BUKKANTAK FEL PALMETTADÍSZES ÖVCSAT ÉS ÖVVERET TISZAESZLÁR- BAS HALOMRÓL 1 A középkori Európa népei a Kárpát-medencében 896-ban hazát alapító, mintegy félmilli- * óny i magyarságot kalandozó hadjáratai révén ismerték meg. Félelmetes, vad, kegyetlen, zsákmányra éhes népnek festik őket az elfogult krónikások, s úgy látják, hogy a bosszuló Isten ostoraként sújtanak le a keresztény világra, megsemmisítve minden szépet, ami útjukba kerül. E forrásokból úgy tűnik, hogy a pogány magyarságtól távol állt minden gyöngéd érzés, a művészet tisztelete, a szép szeretete. A nyugati krónikások által rajzolt sötét képet a rettegés és a tehetetlen gyűlölet sugallta. Annál különösebb viszont — és csak a magyar nép szüntelen küzdelmes történelmével magyarázható —, hogy sokáig a magyar köztudat is a nyers erőt, a folytonos hadakozást vallotta a nemzeti karakter legfőbb jellemzőjének. A kézművességet és kereskedelmet méltatlannak ítélték a harcias, hódító magyarsághoz, s noha a honfoglalás kori hagyaték sajátos eredetiségét a kutatók felismerték, nem tartották hihetőnek, hogy azok magyar mesterek készítményei lennének. Ma már tudjuk, hogy a honfoglaló magyar nép korántsem állott kizárólagosan messzi földön portyázó, fegyverforgató vitézekből és otthonmaradó, nyájaikkal szabadon kóbor ló pásztorokból. Bizonyos, hogy ezt a társadalmat már a honfoglalás idején is erős szervezettség fogta egységbe, s nagy hatalmú vezetőinek nem csupán harcos katonái, de szolgáltatásokra kötelezett, termelő munkát végző csoportjai is voltak, mégpedig nem pusztán pásztorai, halászai, hanem szántóvetői, sőt, fontos kézműves tevékenységet űző kovácsai, ácsai, szűcsei, fazekasai, ötvösei is. A kalandozó hadjáratok, a nyugati uralkodóktól szövetségi jutalomként, adóként kapott vagy zsákmányként szerzett nemesfémek, valamint az északnyugati Felvidéken a korai időktől működtetett bányák ezüstje elegendő nyersanyagot szolgáltatott ahhoz, hogy a már nagy hagyományokkal rendelkező magyar ötvösművészet fennmaradjon, sőt, hatalmi helyzetük megszilárdulásával, virágzásnak induljon. Ezek a rendkívül képzett, mesterségüket művészi fokon űző ötvösök kielégítették a pompakedvelő előkelők igényeit. Remekművű alkotásaik (amelyeknek gazdagságát, változatosságát az itt bemutatott néhány darab épp csak érzékeltetni tudja) arról tanúskodnak, hogy a honfoglaló magyarságról a nyugati források alapján kialakult nézetek aligha állják ki a hitelesség próbáját. Bizonyára segítenek abban is, hogy a X. századi magyarságról egy új, tisztultabb kép alakuljon ki. Az ötvösművészet emlékeit főként a viselet maradványaiban őrizték meg számunkra a honfoglaló magyarok sírjai. A férfiakkal eltemetett tárgyak: az öv, a tarsolylemez, a fegyverek, az éksze8
