Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 4. szám
A BEREGSZÁSZI SÜVEGVÉG, AMELY AZ EGYKORI BÁTOR NEVŰ TELEPÜLÉS KÖZELÉBEN, TALÁN A HELY NÉVADÓJA SÍRJÁBÓL KERÜLT ELŐ és bonyolult mintázatukat, a sok-sok változatban összeszőtt palmettacsokrokat, a legtöbb lemezen felismerhetjük a korábbi díszítési elveket: egyes darabok a textilminták szerkesztését idézik (Gal- góc), mások a bőrtarsolyok díszítményeit (Kecskemét—Fehéregyháza, Eperjeske, Ecsegfalva, Szolnok). Az egyedi tervezésű és egymástól nagyon eltérő lemezek közül is kiválik a tiszabezdédi tarsoly- lemez, amelyen a pogány és keresztény jelképek — a régi és új óvójelek — különös összekapcsolását láthatjuk: az életfa lombjai közé helyezett keresztet démonikus állatpár fogja közre. E rejtélyes darab sejteti, hogy a magyarságot már az ezredforduló tömeges térítő tevékenysége előtt is megérintette a kereszténység áramlata. A magyarság előző szállásterületén nincsenek tarsolylemezek, s ez is bizonyítja, hogy a honfoglalás idején új vonás a tarsolyok lemezzel való fedése. Egyre több tarsolylemezről valószínűsíthető is — a sírok finomabb keltezése alapján —, hogy helyben készült darabok lehetnek. Kereskedelmi úton nem is juthattak hozzájuk, hiszen ezt a kor kelet-európai kereskedelmi központjai nem ismerték. Az egyetlen külföldi rokon darab, amely a bez- dédi tarsolylemez mintájával mutat kapcsolatot, cseremisz földön került elő. Az előkelő férfi övéről ékes, lemezes tarsolyán kívül drágamívű szablyája függött, amelyet ugyanúgy viselőjének méltósága szerint díszítettek. Önmagában is rangjelző tárgy volt, csak a társadalom előkelői, a seregek, csapattestek vezetői hordták, az egyszerű harcosok íjjal és nyíllal voltak felszerelve. Legszebb, legdíszesebb, sejthetően vezéri szablyáink nemesfémborításán ugyanazt a gondos ötvösmunkát lelhetjük föl, mint a tarsolylemezeken, a más finom viseleti tárgyakon. Igen magas méltóságot viselő férfi, talán törzs- vagy nemzetségfő tulajdona lehetett a geszterédi szablya, amelynek arany markolatborításán és függesztőfülein a honfoglalás kori ötvösművészet legfinomabb palmettaszövevényeinek e felületre tervezett változatát találjuk. A nevezetes geszterédi arany- szablya legközelebbi párhuzama annak a fejedelmi kardnak, amelyet a nagyvilág Nagy Károly-szab- lya néven tart számon, és amelyet jelenleg a bécsi kincstárban (a Schatzkammerban) őriznek. Az eredetéről vallott korábbi vélemények, hogy a Harun al-Rasid, az Ezeregyéjszaka meséiből ismert bagdadi kalifa, ajándékaként vagy az avarirtó hadjáratok zsákmányával került volna Nagy Károly (768—814) frank király aacheni udvarába, igazolhatóan csak mendemondák, hiszen vitathatatlan, hogy a frank király koránál jóval későbben készült. E fegyvernek a magyar szablyákkal való rokonságára már I. Ferdinánd király felfigyelt 1562- ben, s a magyar kutatás gondos elemzés után már régóta a IX—X. században készült magyar fejedelmi méltóságjelvénynek vallja. Magyar szab- lyák sokféle módon kerülhettek a szomszédos német birodalomba, már a X. századi Walthariusepoízban hallunk a pannomaiak módjára készített kardról, amely csak egy éllel ejt sebet. Az a tény azonban, hogy e darabot a császári jelvények közé sorolták s évszázadokon át féltve őrizték, valószínűsíti, hogy egy XI. századi német forrásban említett, a magyar királyok kincstárából odakerült legendás hírű karddal kell azonosnak lennie. Nersfeldi Lambert krónikás ugyanis elbeszéli, hogy I. András magyar király felesége, Anasztázia orosz hercegnő egy ékes kardot ajándékozott Nordheimi Ottónak, a bajor seregek vezérének, amikor fiát, Salamont trónra segítette. Szerinte a nagy hun király, Attila kardja volt ez, amelyet a hadak istenétől kapott. Az Árpádok számára tehát ez olyan legendás, győzhetetlen fegyver, mint Cid kardja a spanyoloknál, Tristáné az angoloknál vagy a Nagy Károly-mondák csodatevő „Joyeuse”-e. A mondákban az istenek csodakardja csak kiválasztott tulajdonosát szolgálja, akinek az istenek szánták, méltatlan viselőjének pedig vesztét okozza. Ez a gondolat üt át a krónikás sorain is, hiszen leírja, hogy e baljós fegyver több tulajdonosát pusztította el szerencsétlen halállal. A honfoglalás kori hagyatékban mind több olyan emlék bukkan fel, amely a bécsi szablya magyar eredetéről tanúskodik. Áz egyik karperec (Mezőzombor) pántján szinte ugyanaz a kanyargó, palmettaleve- lekké ágazó inda lelhető fel, amely a bécsi szablya pengéjének vörösréz berakásán fut végig. A legelőkelőbbeknél ugyané palmettás stílusban fogalmazott ötvöskészítmények ékítették a férfiak ruházatát, a süveg csúcsát (Beregszász), a különféle ékszereket. Dr. Dienes István Következő számunkban a HONFOGLALÁS ÖTVÖSMŰVÉSZETI EMLÉKEI közül a női díszeket mutatjuk be. 10
