Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 4. szám
ARCKÉPCSARNOK & * HERMAN OTTÓ * (1835-1914) Herrmann Károly sebészorvos házában németül beszéltek. Az orvos nem volt igazán képzett ornitológus, de szívesen figyelte a madarak életét, és fiát, Károly Ottót is a természet szeretetére nevelte. Németül. A húszéves, kissé nagyothalló fiatalember Becsben kezd közelebbről foglalkozni a természet- tudományokkal. Jeles iskolai bizonyítványokkal és géplakatosi szakmával a háta mögött, az ottani természettudományi múzeumban, a Naturalien- kabinetben rajzolta a bogarakat. Ha huszonkét éves korában, a gyermekkori középfülgyulladás ellenére, nem sorozzák be az osztrák hadseregbe, talán nem lett volna alkalma megutálni az abszolutisztikus rendszert, akkor ma esetleg mint Ottó Herrmann, kiváló német vagy osztrák tudós él a tudomány történetében. És nem mint Kossuth meggyőződéses híve. Vagy öt évet töltött a horváth határvidéken. Sokat látott, tapasztalt, egyre mélyebben ismerkedett a természet és a társadalom kérdéseivel. Mikor egy tiszt jóakaratából hazaengedték, nem volt otthon maradása: az 1862-es év az észak-olasz garibaldista gerillák közt találta. Ő volt a magyar, az ungherese — itt hagyta el a németes írásmódot, azóta Herman Ottó. Olaszországból Németországba, onnan Lengyelországba ment, hogy részt vegyen a lengyelek felkelésében az orosz cár ellen. A bukás után visszatért Bécsbe, majd Kőszegen fotográfus-műhelyt alapított, azaz „fényképíró” lett. Herman Ottó polihisztor volt, ahogy mondják: ő volt az utolsó magyar polihisztor. A polihisztor olyan ember, aki mindent tud, minden területen járatos, és több tudományág fejlődéséhez is hozzájárul. Az autodidakta Herman Ottó nevelői közé tartozott egy másik magyar polihisztor: Brassai Sámuel. Ő bízta Herman Ottóra a kolozsvári múzeum konzervátori állását, és az ő irányítása mellett készült el a tudományok iránt érdeklődő „madártömő” első dolgozata a kabasólyomról. A múzeumban jegyezte el magát Herman Ottó végleg az ornitológiával. Nyolc évet töltött Kolozsvárt, harminc tudományos publikációja jelent meg, és a kiegyezés utál a Magyar Polgár című lap munkatársaként poli i. ával is „foglalkozott”: ő volt a város legharcosab vagdalkozó ellenzéki újságírója. A lap olvasói, a magyar polgárok azonban rövidesen beletörődtek a kiegyezés gondolatába, és Hermannak nem volt maradása Kolozsvárt. Sőt, sértettségében csaknem elhagyta Magyarországot (a bécsi tudományos intézetek szívesen látták volna a tehetséges kutatót). A Természettudományi Társaság néhány vezetője azonban felismerte, hogy vétek lenne Herman Ottót elengedni, és nagyszabású munkával bízták meg. A fiatal tudós hozzálátott Magyarország pókjainak monografikus feldolgozásához. 1873 tavaszán kezdte el a munkát, és hat éven belül megjelent a háromkötetes, kétnyelvű nagy könyv, a Magyarország pókfaunája. Nemcsak Herman Ottó főművei közé tartozik ez a könyv, hanem a kor európai tudományos irodalmában is kiemelkedőnek számít haladó szellemével és olvasmányos, akár laikusok számára is élvezhető stílusával. A tudományos kutatás mellett állandóan írt ismeretterjesztő cikkeket is, előadásokat tartott, és politikai pályafutását sem hanyagolta el. Következetesen védte darwinista nézeteit a kalocsai érsek támadásával szemben. Amikor a szegediek tanácsot kértek a száműzetésben élő Kossuthtól, hogy kit válasszanak képviselőjüknek, Kossuth Herman Ottót javasolta. 1879-től kezdve többször is volt országgyűlési képviselő, mégpedig — az anekdotázó Mikszáth szavával szólva — olyan, „aki minden nap megeszi egy ellenfelét reggelire — néha többet, de egyet mindenképpen”. Az ornitológia mellett a néprajz volt a mindentudó Herman másik fő területe. Első munkáiban a magyar halászok eszközeit és szavait dolgozta fel, később a pásztorok életét tanulmányozta. 1892-től ő a Néprajzi Társaság elnöke, 1893-ban a bécsi Antropológiai Társaság rendes tagjává választották, a millennium évében ő rendezte a néprajzi kiállítást. Munkássága — bár A magyar nép arca és jelleme című könyve erősen elfogult —- úttörő jelentőségű a magyar tárgyi néprajzkutatásában. Régész is volt—az elsők közt ismerte fel a bükki ősember paleolit jellegét, annak ellenére, hogy a tudományos világ ezt határozottan tagadta. Egyedülálló, kicsit különcnek tekintett, de mindenkitől tisztelt személyiségként élt a Nemzeti Múzeum épületében. Szobája ajtajáról nem engedte lesöpörni a pókhálót, rossz hallása miatt eleve gyanakvással figyelte kollégáit, és valóban, voltak ellenségei is. Talán ő volt Kossuth utolsó meggyőződéses híve, és meggyőződését harsány parlamenti felszólalásoktól gondosan megszervezett bomba- merényletekig minden módon hirdette. Fáradhatatlanul dolgozott, összegyűjtött munkái legalább 10 000 oldalt megtöltenének. Élete utolsó éveiben tizenhat magyar és külföldi tudományos társaság választotta rendes vagy levelező tagjának, a francia kormány becsület- renddel tüntette ki, a bécsi kormány pedig a mellőzés és az alacsony fizetés „becsületrendjével”. Nem sokkal a világháború kitörése után halt meg, 79 éves korában. Még megérte Kossuth legkomorabb jóslatának beteljesülését, a nagy európai konfliktust. Sz. A. 17
