Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 4. szám
érkeztek az italicusok, a második segédlégió katonái, hogy megépítsék négyszögletű táborukat. A castrum körül letelepedtek a légió harcosainak családjai, az iparosok meg a kiszolgált katonák is. Fürdőbe jártak és cirkuszi előadásokra, a mostani hajógyári szigeti praetóriumban nagyhatalmú helytartó székelt, s bizonyára fenséges pompával és torokszorító izgalommal várták 375-ben I. Valentinianus császárt, aki hadai élén érkezett: parancsára cölöphidat vertek a sziget és a Rákospatak között, hogy átkelve a Dunán, megütközhessenek a quadokkal. Északon pedig a polgárok építették fel városukat, s éltek, ahogy a vegyes népű birodalom any- nyi más helyén: padlófűtéses házaikban, a piacokon csoportokba verődve tárgyalták a politika eseményeit, elhalálozván az utak mentén állították fel szarkofágjaikat, hogy azok feliratait mindenki olvashassa. Aquincum nevét a költő Sinodius Appolinaris említi utoljára a négyszázas évek vége felé, amikor Pannónia már régen nem volt az összezsugorodott birodalom provinciája. A lakók szétszéledtek, a házak tetői leégtek, elkorhadtak, a falak beomlottak. A város nevét is elfeledték, Anonymus Attila meg Árpád lakhelyének gondolta, humanista tudósok Sicambriának emlegették. Áz 1700-as évek elején Massigli még látott a földfelszínen hatalmas romokat, a hosszú vízvezeték majd valamennyi oszlopát és a katonai tábor amfiteátrumának maradékát, s gondosan be is jegyezte Óbuda térrajzába. A holt városra város épült, a középkor Óbudája. A múlt megfejtésére Mária Terézia idején Schön- wisner vezetésével feltárták a Flórián téri fürdőt. A XIX. század hatvanas éveiben a hajógyári szigeten előtalálták a praetóriumot, a katonai tábor főépületét. Északon a „Csiga-hegy” tűnt leginkább a kutató emberek szemébe, s alatta 1879-ben rátaláltak a polgárváros amfiteátrumára; vele szemben pedig, az óbudai plébános földjén, 1882-ben feltárták a polgárváros középpontját is. Á plébános úr béreseinél kevesen örültek jobban, odáig sok bosszúságot okozott nekik az eke nyomán unos-untalan kiforduló, „haszontalak” kövek garmadája. Az elmúlt város akkor kezdte második életét: „tanító” lett, iskolai kirándulások célja, azt hiszem, ezerszám élnek Budapesten egészen öregek és egészen fiatalok, akik legmaradandóbb ismereteiket a római kultúráról az aquincumi múzeumban és romkertben szerezték. De jellemző, hogy még egy 1924-ben megjelent, nagy igényű tanulmány is a Királydomb háztömbjének (Határ utca, Királydomb utca, Nagyszombat utca) furcsa elhelyezkedéséről mindössze következtetni tudott valami „talán-amphiteatrum” rejtőzködésére, s a katonaváros cirkusz-színházát csak évekkel később tárták fel, igazolva Römer Flóris elképzeléseit. Krúdy minderre gondolhatott a Kéli-vendéglő kockás abroszú asztalánál s úgy vélte, hogy 1931- ben már búcsúzni kell. Azonban a búcsú nem volt túlságosan sürgős. A háború előtt megépítették az Árpád-híd két hatalmas feljáróját, s elsüllyedt a múltba a Tavasz utca egyik fele meg a Serfőző utca néhány más társával együtt: a széles, szabad útvonal kettévágta a városrészt, valamit megbontott, de még nem tett véglegessé semmit. — Menjünk cirkuszba — mondta az apám a háború utáni első évek valamelyikén. Az amfiteátrum (a katonai) feketéllett a tömegtől, oszlopok között kifeszített kötélen két másodrendű artista produkálta magát a nagyérdemű kisvárosi közönségnek, s az attrakció után a régi szokásoknak hódoló idősebbek elindultak a Zöldház-, az Aranykerék- meg a Híd-vendéglő és még annyi más kiskocsma felé, hogy ugyan már másutt termett, de jófajta borral csillapítsák az izgalmakat. — Menjünk, nézzük meg a hídavatást — mondta az apám az ötvenes évek legelején, s a félszélességű (még ma sem teljesen kész) hídon láttuk átgördülni Angyalföldről a Flórián térre az első 33- as villamost. Meg búcsúzkodtunk, mindig csak búcsúzkod- tunk. Ki a kiskocsmákban, hitetlenkedve, ki a hagyományőrző tánciskolában, szíveket vesztve és nyerve, ki a girbegurba utcák földbe süppedt házai között, ahol a kusza tetőkön eltévedtek a macskák, ki a titokzatosan mély kapualjakban ácso- rogva forró nyári estéken és éjszakákon. Meg örvendeztünk is. A Korvin Ottó utcát szélesítették a hídavatás előtt, felépítették a postahivatalt meg két új házat a lebontott viskók helyén, s alapozásukkor találtak egy darab Aquincumot, lett egy újabb múzeumunk. 1958-ban a Hévízi úti lakótelep építése előtt a canabea területén megkezdődtek a rendszeres feltárások, s előbukkant egy villatelep, közkinccsé vált a Hercules-villa. Lett még egy, Közép-Európában páratlan értékű, múzeumunk. A búcsúzkodás hosszú és nem mindig könnyű esztendői sejttették, hogy a múlt meg a jövő összeötvözhető itt, s Óbuda más lesz, mint volt, talán még hangulatosabb is, de mindenképpen értékesebb. A végső búcsú 1959-ben legyintett meg. Két építész, Granasztói Pál és Po- lányi Károly Budapest holnap című könyvét forgattam. Érdekelt, mi lesz — Óbudával. „Budapestet a Duna mentén kell fejleszteni. Mindenekelőtt az északi folyása mentén, mert ez a szebb és az egészségesebb. Ha még hozzávesszük a budai hegyek szépségét, előnyeit, akkor Óbudát fogjuk választani. Elkülönülő városrész, saját központtal, hagyományokkal. .. Minden a mellett szól tehát, hogy elsőnek Óbudát kell modern lakóvárosrésszé fejleszteni.” Az ítélet végérvényesen kimondatott. Mégis megnyugodtunk mindannyian, Óbuda szerelmesei. ,,Óbudán merészen, nagyszabásúan elsősorban újat kell építeni, de jó lenne beleilleszteni, megőrizni a múlt néhány értékét is... Az egyik a római — minden újabb építkezés felszínre hoz majd valamit. A másik, a még ismeretlenebb középkori... S végül a barokk kori és múlt századi Óbuda. Meg 32
