Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 3. szám
MÉG MINDIG KÍSÉRTENEK A SZŐNYI CSONTFARAGVÁNYOK A múzeumok és magánszemélyek gyűjtési tevékenységét árnyékként követi a műtárgy- és régiséghamisítás. A tárgylistán szobrok, festmények, ötvösművek és kerámia mellett őskori koponya is szerepel. A hamisítások fekete krónikájának olvasása felér a legizgalmasabb krimivel. A magyar könyvpiacon is nagy sikere volt Frank Arnau Művészethamisítók — hamisítók művészete című könyvének, de hasonlóan érdekesek Paul Eudel, Otto Kurz és Eberhard Paul ilyen tárgyú munkái is. Ruhomovszkij, Dossena és Han van Meegeren — a legnagyobb hamisítások kivitelezői — kétes értékű hírnévre tettek szert, de a legtöbb „művésznek” sikerült megőriznie inkognitóját. A hamisítóművészek egy részénél a kapzsiságnál is sokkal nagyobb szerepet játszott az a vágy, hogy műveiket a régi, nagy mestereknek kijáró hódolattal csodálják. A busás anyagi hasznot úgyszólván mindig a megbízást adó és közvetítő kereskedők vágták zsebre. Mi magyarok azzal „büszkélkedhetünk”, hogy nálunk egész HAMISÍTÓ KTSZ működött évtizedeken át a legnagyobb sikerrel. Az ókori Brigetio régiségeit a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve rablóásatásokkal tárták fel a szőnyi lakosok, a közvetítő kereskedők pedig szép hasznot húztak az üzletből. Egyszer aztán valamelyik paraszt- ember, aki ügyesen forgatta a faragószerszámokat, azt gondolhatta magában: „Hiszen ilyesmit magam is tudnék csinálni!” — s marhacsontból, elhullajtott szarvasagancsból kis figurákat, domborműveket fabrikált. Az élelmes közvetítők, meglátva a hamisításban rejlő üzleti lehetőségeket, átvették az irányítást, s ötletekkel is szolgáltak a „népművészeknek”. A munkába többen is bekapcsolódtak, a hamisítást immár házi- iparszerűen művelték. Minél több volt a fej a faragványokon, annál többet fizettek értük, innen van, hogy a későbbi alkotásokon csak úgy nyüzsögnek a fejek, ami különös, primitív varázst kölcsönöz a „fejvadászok” munkáinak. Igen egyszerű módon adtak patinát a „régiségeknek”: trágyadombba elásva érlelték a csontfaragványokat. Az „eredeti ószőnyi régiségek” elkerültek a Nemzeti Múzeumba, a British Museumba, Berlin és Bécs közgyűjteményeibe, jutott azonban elég belőlük lelkes magángyűjtők számára is — mígnem aztán egyszercsak GYANÚSSÁ KEZDETT VÁLNI a brigetioi föld ilyen nagymértékű termékenysége. A „termelőszövetkezetnek’ ’ akkor alkonyult be, amikor az „irányító szervek” nagyon okosak akartak lenni, s az árfolyam emelése céljából feliratokat is komponáltak a csontokra, alapul véve a római érmeket, téglabélyegeket, mérföldköveket, valamint saját fogyatékos történelmi ismereteiket. Sikerült is nekik több históriai bukfenc között a teutoburgi erdőben odaveszett XVII. légiót is feltámasztani, pedighát erre tudvalévőén Varus sem volt képes. Nem volt többé kétséges, hogy Hampel Józsefnek volt igaza, amikor annak idején kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy Pulszky Ferenc igazgató több száz szőnyi csontot vásároljon a Nemzeti Múzeum számára. Hampel Alapi Gyulát kérte fel a hamisítások leleplezésére: a publikációra meglehetősen későn, 1915-ben került sor a Múzeumi és Könyvtári Értesítő lapjain. A bel- és külföldi múzeumokból aztán kihajigálták az ószőnyi csontokat, csak néhány magángyűjtő nem tudott még belenyugodni, hogy a drága pénzért vásárolt római régiségek — egy orvos 30 000 forintért vett belőlük — fabatkát sem érnek. Úgy tűnik, hogy eléggé post festa közlöm a fentieket, hiszen szakkörökben a szőnyi csontfaragványok története már több mint félévszázada csak anekdota, s laikusok sem ütközhetnek többé ezekbe a rossz emlékezetű darabokba. VAGY MÉGIS? Az elmúlt két évtizedben magam is nemegyszer találkoztam a Bizományi Áruházban szőnyi csontokkal, amelyeket az afrikai faragványoknak, vagy óvatosabban egyszerűen csontfaragványoknak tituláltak. Mondanom sem kell, hogy vevőre is találtak mind. Mostanában azonban még nagyobb megtiszteltetés érte ötüket: a bécsi Képző- művészeti Akadémián, 1964 tavaszán, Ókeresztény és kopt művészet címen tartott kiállításon a 220. szám alatt mint „IV—V. sz.-i kora-germán csontfaragványok — valószínűleg katonai rangjelzők” — szerepeltek (amelyeket mellükre erősítve viseltek volna). Kettőt közülük az igen szépen kiállított katalógus még meg is örökített a 66. számú ábrán. A faragványok egy jugoszláv születésű, Tangerben lakó magángyűjtő tulajdonában vannak, s úgy látszik, a szőnyi terepet nagyon benőtte már a fű, ha a régiségkészítő szövetkezet külföldre szakadt termékei átcsúsztak a kiváló tudósokból álló rendezőbizottság szűrőjén. Néhai Pulszky Ferencnek nem kellene restelkednie: baklövések a „legjobb családokban is” elő- for dúlnak. Moskovszky Éva
