Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)

1969 / 1. szám

Ha egy település fejlődésének már súlyos akadálya a községi státusz, a várossá elő- lépésért elsősorban a helybeliek hadakoznak, érdekük szerint, de persze felsorakoztatják maguk, kérésük mögé az elszármazottakat is, édes ifjúkori emlékek lokál- patriótáit. Ám amikor 1968. augusztus 20-án Sárospatak — újra, mert a hajdani kiváltságairól 1201-ben kelt oklevél a magyarországi városodás egyik első írott dokumentuma — várossá lett, szerte az országban meglepően sokan bólintottak diadallal, mint akiknek a saját ügye győzött. Közülük sokan éppen csak megfordultak itt, de még olyanok is akadtak, akik Pataknak csak jeles hírét ismerik.

Mi a varázsa? Lényegében ugyanaz, ami Esztergomé, Egeré, Soproné: gazdag történelmi és kulturális hagyományok sajátos arculatot adó, tömény jelenléte. S amint Esztergomban az államalapító királyság és a katolikus kultúra, Egerben a Gárdonyi megörökítette diadal, Sopronban a polgárosodás emlékei állnak előtérben, Sárospatakon két szabadságharc, valamint a tudományos haladás és a reformáció hagyománya a legfénylőbb; név szerint pedig a Rákóczi-családé és Comenius Ámos Jánosé. Ám az emlékek, a zarándoklás-számba menő látogatásokkal megtisztelt relikviák, dokumentumok, műemlékek környezete bizony évtizedek során többet romlott, mint javult. S ennek legfőbb oka kétségkívül a község gazdasági és közigazgatási jelentőségének száz év óta a félmúltig tartó, szinte állandó csökkenése volt. A helybeliek elsősorban azt várják, hogy a várossá nyilvánítás nyomán könnyebb ipart idevonzaniok és gyorsabb lesz a kommunális fejlődés. A Patakra látogatók pedig azt, hogy csökken a szakadék a történelmi kincsek és környezetük, a látnivalók gazdagsága és az idegenforgalmi ellátás szegényessége között. Mindkét tábor máris tapasztalhatja, hogy 1968-ban nem csupán formális, státuszbeli változás történt, hanem egy sor dologban érdemi is. Sárospatak értékeinek fő gyűjtőhelye a

Rákóczi-vár és környéke. Ám az, ami ma „a környékének" látszik, valójában még a vár, csak a belső, épen maradt magot széles gyűrűben övező vár-részeket idő folyamán félig felfalta a város. Amint a fűutcáról letérünk a derékszögű Kádár Kata utcába, rögtön balra a hajdani várárkot látjuk, s romló — sajnos, le egyelőre nem bontható házakkal erősen takart falakat. Balra pedig részben a föld alatt rejtőznek, részben a párhuzamos utca udvaraiban bukkannak csak elő a hatalmas, kazamatás északnyugati várbástya maradványai. Itt nincs miért időznünk egyelőre. Megyünk tovább, remélve, hogy nem telik el sok

Dalmácián innen kevés párja van az ilyen reneszánsz faragványoknak

év, s valami módon ezek is kibontásra, konzerválásra, bemutatásra kerülnek.

Az utca hajlatánál balra, félig barokk, félig neogót torony. Sajnos. Csúnya, suta torony. Anyagi kényszerből maradt szépséghibája ez annak a különben igazán nagyvonalú helyreállításnak, mely hazánk egyik

legremekebb gótikus épületének adja visz- sza, amennyire lehet, régi alakját-szépsé- gét. A felekezeti villongásokkor többször egyházat cserélt, olykor kapubástya- és katonai raktárként is szolgált istenháza északi fala a külső várfal része. Eredeti szentélyét pedig átépítések során feláldozták egy felvonóhíd kedvéért, északi ablaksorát, repülő támpilléreit is most bontották ki a falakból.

Egy romlása után a beomlott boltozat törmelékét nem hordták ki, hanem csak elegyengették, s rápadlóztak. Most visszaállítják a régi járószintet, s hogy a gótikus oszlopokról leverték a barokk vakolást, az oszlopsorok karcsúsága, a hajó majdnem teljesen visszanyert régi, nemes arányai belülről zavartalan élményt nyújtanak. Csak kívül maradt „öszvér” a hajó oldalához épült régi torony felerészével, s a hajó végéhez toldott új toronnyal a templom, melynek a helyreállítást kísérő belső ásatása is szenzációt ígért. S hozott is, csakhogy nem a vártat. Rákócziakat, Lorántffy Zsuzsannát és másokat temettek ide, sírjuk azonban nem került elő. Napvilágra került viszont egy sírkő, mégpedig Dobó Ferencnek, az egri hős fiának sírköve mellől, melynek felirata szerint Dobó Katalin mégsem legendabeli, hanem valóban élő személy volt, mégpedig nagyrabecsült nő, ha a férfisírra felvésték, hogy az elhúnyt az ő leszármazottja. A kő szélén a felirat elmosódott, alig olvasható, de középen a címer rajza tiszta. Várvívó vitéz hág fel az ostromlétrán, kivont karddal. Harcias címer.

A kriptákban viszont — hogy én is jelen lehettem, amikor a Nemzeti Múzeum különbrigádja feltárta ezeket, életem jeles élménye — az 1700-as évek végén elhúnyt pataki polgárok és papok nyugodtak. Közöttük Kossuth — a koporsó egyik oldalán azonban csak így: Kosut — Sára, a Kossuth- család egyik eddig ismeretlen, katolikus ágának tagja. E halottak pontosan agnosz- kálhatók voltak, s nemcsak a fakoporsók rézszöges felirataiból: a sárospataki kato18