Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 3. szám
Alig egy évtizede még égett kazánjaiban a tűz, csikordultak a csigaszerkezetek, tarkizták, mosták, mángorolták a pápai kékfestőüzem termékeit. Közép-Európa egyik legjelentősebb ipari műemléke ma múzeum, amelyben az európai textilipar egy ősi ágazatának, a kékfestő szakmának emlékeit őrzik. A maga nemében egyedülálló üzemmúzeum — hasonló emlékeknél ritkaság — teljes berendezése, iratanyaga, utolsó befejezett és félig kész termékei is megmaradtak; a szétszóródástól, a nagyipar beolvasztó törekvéseitől megóvta az apáról fiúra öröklődött mesterség szeretete, utóbb az állam gondoskodása. A kékfestés a XVII. században honosodott meg Európában az indiai batik eljárás nyomán. Első magyarországi művelői a manufaktúrák nyomasztó versenye, még inkább az ellenreformáció elöl menekülő nyugat-európai mesterek, a század végén már hazánkban is megjelentek. Az eljárás lényege: a szövődéi szennyeződéstől megtisztított pamut vagy lenárura kézi mintafák, később gépek segítségével szigetelőmasszát nyomtak, ez megakadályozta a festék behatolását az anyagba. Az Így előkészített árut indigócsávába mártották, hosz- szabb-rövidebb áztatás után a levegőn nyerte el kék színét. A pápai kékfestőműhelyt a szászországi Kluge család alapította. Első mestere János, Sárváron vetette meg az üzem alapját, de Károly fia 1786- ban már Pápán dolgozott. Az áruiról valamikor messze földön híres üzem több épületből áll. Az utcai fronton van a lakóépület, amelyen a XIX. század utolsó negyedében jelentős bővítéseket végeztek. A régi, a tulajdonképpeni üzem a hosz- szú, keskeny udvar végében van, s ezt köti össze egy pallószerű hidacska a Tapolca túlsó partján levő „modern” üzemmel. A régi épület emeleti helyiségeiben, a volt tarkázóban, laboratóriumban és Perrotine-szobában sorakoznak a hazai kékfestés, a pápai üzem történetét bemutató tárlók. Az ismeretek bővülését, a tudás elmélyítését, mint minden más szakmában, itt is a vándorlás biztosította, amelyet a céhszabályzat irt elő. Üveg alatt a műhely alapításáról szóló feljegyzés, és a bárcák. amelyeket ebből az alkalomból készítettek. Tapaszuk, sokoldalú ember lehetett Kluge Károly, 1780 körül bejáru a cseh, morva, osztrák, bajor területeket, eljutott Szászországba, Poroszországba és Svájcba is. Egy-egy útjáról új mintákkal, ú| receptekkel tért haza. Ezek közül a legérdekesebb egy 1809-es rejtjeles receptkönyv, amelynek fotómásolatát mutatja be a kiállítás. A tarkázószoba közepén hatalmas asztal, jobbról és balról nyolc-nyolc fiókkal. Inasok és segédek itt urtották holmijukat, némelyik közülük itt Is aludt, kék lepedőjű, kék huzatú ágyban, hogy mesterségéről még álmában sem feledkezzék meg. A kezdetben városi igényeket szolgáló kékáru a XVIII, században a falusi lakosság, főképp a nők álulános viselete lett. Gyermekkortól az öregségig hordták a változatos mintájú kendőket, kötényeket, szoknyákat; a lányok és asszonyok a vásárokon gyakran maguk „reklámozták” árujukat. A minták nemcsak korosztályonként változtak. Más-más anyagot viseltek a nemzetiségek is; a magyarok a középkék színt kedvelték fehér, sárga vagy világoskék mintával, a svábok a sötétkék alapszínű, aprómintis anyagot, a vendek a zöld és sárgamintás árut vásárolták szívesen. Az utolsó harminc-negyven év a lassú hanyatlás története, melyet nem tudott feltartóztatni a tulajdonos fiának vegyészmérnöki kiképzése, az új eljárásokra ösztönző laboratórium felállítása sem. Az utolsó mester halála után, az ötvenes években az üzemben megszűnt a munka. A városi életforma előretörésével a kékfestő viselet lassan eltűnik a falusi lakosság köréből. Ládafiák mélyére, múzeumokba kerülnek a régen oly kedvelt darabok. De a kékfestés gazdag motívum- kincse nem megy veszendőbe. Az összegyűjtött anyag, a régi minták, a nagy textilgyárak tervezőinek munkájában élednek újjá. 39