Múzeumi Magazin 1967 (Budapest, 1967)
1967. október
A III. internacionalista ezred Kievhen Frankó János Nándor A nemzetközi ezred Budapesten KÉT FORRADALOM Rákóczi serege 1706-ban volt a legnagyobb: százezer fő. Körülbelül ennyi magyar internacionalisca harcolt a bolsevikok oldalán a Szovjetunióban, 1917-ben. Frankó János Nándor azon kevés még élS emberek közé tartozik, akik harcoltak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelméért és a Magyar Tanácsköztársaságért. Vácott lakott, onnan hívták be katonának az első világháború idején. Hamarosan az orosz frontra került. Burkanov és Szokolov között 1915 augusztusában a mellettük levő cseh ezred átment az oroszokhoz, így a magyar zászlóaljat az oroszok bekerítették és foglyul ejtették. Frankó János Nándor a tockói fogolytáborba került, ahol a 296. állami kórházba osztották be ápolónak. 1917 nyarán, amikor már a frontvonalak összekúszálódtak és megkezdődtek a frontbarátkozások, a magyar hadifoglyok is kimentek a frontra, köztük Frankó elvtárs is, és biztatták a magyar katonákat, hogy hagyják abba a harcot, a felesleges vérontást. — Nagy nap volt. Mintha ma is minden előttem lenne. Ott álltam a műhely kapujában, amikor híre jött annak, hogy győzött a forradalom, szabadok vagyunk! Néhány nap múlva egy Fischer nevű erdélyi agitátor jelent meg a táborban és a láger egyik szélső barakkjához összehívták az ott levő hadifoglyokat. Az agitátor beszédett intézett hozzánk, és felhívott bennünket arra, hogy csatlakozzunk a forradalom seregéhez. A forradalomról és a szovjethatalomról szólt. Nem sok beszédre volt szükségünk, mindig ezt a forradalmat vártuk. Az elkergetett cári tisztek helyett egy orosz zászlós lett a láger parancsnoka, mindenben segítette a magyar internacionalisták munkáját és jelentős szerepe volt abban, hogy ebből a táborból tömegesen léptek be a Vörös Hadseregbe: 4000 közkatonából 800-an jelentkeztünk, hogy fegyverrel a kezünkben meg- védjük a forradalom vívmányait. Akik beálltak a Vörös Hadsereg soraiba, Fischer vezetésével Orenburgba mentek az ott felállítahdó nemzetközi ezredbe. Számunkra azért is magától értetődő volt a jelentkezés, mert Tockóban nagyon felforralta a vérünket a tisztek magaviseleté, akik teljesen elkülönítették magunkat tőlünk, Magyarországról pedig pénzsegélyeket csak olyanok kaphattak, akik aláírták, hogy azt mint kölcsön^ az otthon élő családtagok visszafizetik. Ez természetesen nagyon elkeserített bennünket, sémiképp sem állt módunkban az otthoniakat különben is keserű sorsukban még jobban sújtani, tehát nem tartottunk igényt az ilyenfajta ,,segély"-re. Orenburg egyik külső negyedébe megérkezve egy iskolába kerültünk, ez volt az elosztóhely. Századparancsnokunk egy Szigeti nevű magyar tiszt lett, egyébként a parancsnokokat a legénység választotta a maga soraiból. Szigeti értelmes ember volt, katonái rajongtak érte. Zászlóalj- parancsnoknak Blum elvtársat választottuk meg, egy hivatásos egészség- ügyi káplárt, aki azonban jól értett a harcászathoz. Sok idő nem volt a kiképzéshez, nem is volt rá szükségünk, mindnyájan hadviselt, tapasztalt katonák voltunk. Szinte a beérkezés sorrendjében mentünk ki a frontra és kerültünk a tűzbe. Az I. Internacionalista Ezreddel szemben a Kolcsak-féle hadsereg állt. Leghíresebb egységeink a géppuskás alakulatok voltak, de az egész ezred úgy harcolt, hogy a Vörös Hadsereg katonái elismeréssel emlegették hősi tetteikét. A géppuskák lovaskocsikra voltak szerelve és igy könnyen, gyorsan lehetett mozgatni a nagy tűzerővel rendelkező egységeket. — A legnagyobb élményem volt, amikor egyszer behívtak az ezred- parancsnokságra és egy különleges feladattal bíztak meg. A választás azért esett rám, mert tökéletesen beszéltem oroszul. Azt a parancsol kaptak, hogy jelentkezzem Kolcsak parancsnokságán, és figyeljem, hogy mi történik a szalonvonatban, ahonnan Kolcsak irányította bandáit.
