Múzeumi Magazin 1967 (Budapest, 1967)
1967. október
— Többnyire csak azokat az embereket tekintjük józaneszü- eknek, akik egy véleményen vonnak velünk. (La Rochefoucauld) — Nem tudom, hány marha járt itt ... — olvasom az alpári mondatot a vendégkönyvben. Még jó, hogy egy kiállítás értékét nem a vendégkönyv bejegyzései határozzák meg. Azok sokkal inkább a látogatókról adnak képet. Picasso korszakváltásaival, művészetének minden problémájával együtt már régóta századunk egyik legjelentősebb, klasszikussá vált alkotója. Akkor is, ha van, akit „...a modern művészet kilátástalan helyzetéről” győznek meg képei, amelyeket (a galamb kivételével!) „egy első osztályos tanuló is meg tudja rajzolni. ” És hiába áll a vendégkönyvben ellentmondást nem tűrő felkiáltójellel (milyen arccal írhatta az illető és milyen arccal küldheti el a hivatalsegédet zsemléért, füttyenthet taxiért, vághatja ki az asztalra a konyhapénzt, és egyáltalán, milyen görcsbe rânduit lélek háborog így): „Felháborított az egész kiállítás”! Más: „Picassó szerintem teljesen érthetetlen és erkölcstelen. Harmadikos gimnazisták vagyunk. Ránk például nagyon rosszul hatott ez a kiállítás. Véleményünk megegyezik N. K. tanáréval.” A harmadikos gimnazisták Picassot érthetetlennek és erkölcstelennek tartják? Kísértetiesen visszhangzó vádak! És éppen ők, a harmadikosok tanulnak a bejegyzés időszakában Ady Endréről. És harmadikosok röhögték végig a Hétköznapi fasizmus és a Húsz óra legmegrázóbb jeleneteit is,, hogy zengett a mozi. Félelmes összefüggések ezek. És ne a szegény általános iskolai rajztanároktól meg a gimnáziumokban utolsókat rugó művészettörténeti oktatástól várjuk a megoldást. Egységes, okos nevelő munkára van szükség, s az eredmény nem maradhat el! Hiszen a Picasso- kiállítás sok-sok ezer látogatóját ugyan nem számolhattam meg, de akiket láttam, azok mind kétlábon mentek be a Műcsarnokba. És ez bíztató. Jávor Ottó Pablo Picasso: Macska madárral
