Múzeumi Közlemények 1971 (Budapest, 1971)

1971 / 2. szám

rélte fel. A szabadságharc leverése után sem jutott eszébe a régi, idegen névhez visszatérni, mint - akarva nem akarva - any- nyi másnak.

Testben és lélekben annyira magyarrá lett, hogy a nagy Mommsen - amint báró Eötvös József akadémiai elnök előtt kijelentette - a Nemzeti Múzeum akkori tudományos dolgozói közül, benne látta pz egyetlen hun-típusú magyart, de benne találkozott - egyik Torma Károlyhoz írt levele tanúsága szerint - az olyannal is, aki nem könnyen adta a külföld közkincséül azt, amit a magyar föld évszázadokig megőrzött a nemzet számára, még ha nem is ő- sei - de a föld - örökségeként.

Életével, munkásságával halála előtt és után többen is foglalkoztak. A náluk olvasható adatok ismétlése helyett utalunk az itt csak érintendő vitacikkeken kívül, a nekrológokra, a higgadthangú akadémiai emlékbeszédre, a Múzeum történetébe illesztett értékelésre, az őskorkutatás történeti keretébe helyezésére. A polemikus hangvételű cikkeken kívül, a már halott Érdy Jánost méltatok közt egy sincs-, aki ne a legnagyobb elismerés hangján értékelné a hosszú életét kitöltő széleskörű munkásságát, még akkor is, ha annak nem minden eredményével tudott e- gyetérteni. De a kritikai hang soha sem kisebbíti a munkásság értékét és nem kifogásolja annak sokoldalúságát.

Alkalom- és időszerűnek látszik szemelvényekben végigtekinteni e munkásságot és annak tudományos és múzeumi vonatkozásairól röviden szólni: rámutatni azokra az eredményekre, amelyekben valóban úttörő volt, s hazánkban első, és amelyek végleges i- rányban nem korán indult tudományos életében is fordulópontot jelentenek.

Amikor jogi tanszékekre törekvése ismételten zátonyra futott, a történelem felé fordult. Horváth István túlzó magyar szellemében fogant dolgozatai a Tudományos Gyűjtemény hasábjain kerülnek a kritikus elmék bonckése alá. E dolgozatok és történeti munkáinak jelentékeny része nem tartoznak élete java termésé6