Múzeumi Közlemények 1971 (Budapest, 1971)
1971 / 1. szám
távolabb a háztól, van kacsa, liba, disznó; magam kapálom a kukoricámat, magam kötözöm a paradicsomot, szőlőt. Mokány ember. Erélyes és tevékeny. Ezermester lélek szorult bele. A tanult ember eszével irányítja napjai folyását. És a lelkesedése, munkabírása határtalan.- A fenyőfa árnyékában szökőkutam van. Beton medencéje, vízsugár szöktető csöve. Elgondolkozik. Magában latolgatja a beszéd folytatását. Azután csak ennyit mond:- Majd meglátod. A kocsi a ház tűzfala mellé fáról. Egyszerű léckerítés nyílik. Tágas kert, tisztára sepert út, növendék fák, virágágyak. De ezt mégsem vártam volna! A szökőkút,formás tavacska közepén, vízsugarakat dob a levegőbe és a vízcseppek átlátszó, csúcsba futó kvarckristályok liliputi felhőkarcolóira hullanak' vissza. Több tucat, újjnyi hosszú kristály. Az újjat merőlegesen, az ég felé emelve gondolom mértékegységnek. Soha ilyet! Mert az üveg- szerű kristálycsúcsok között okkerszínű, símalapú, gyufásskatu- lyánál is nagyobb földpátok, valódi ortoklászok várják felfedezésüket.- Nem sajnáltad ezeket a ritkaságokat betonba ágyazni? Ember! Megőrültél!- Tessék beljebb kerülni. Van odabent is, a vitrinben.- Jó, jó. Sőt, annál jobb. De én azért mégis megrólak.- Hát nem ez a legszebb hely? A szökőkút vizsugarában?- Nem! Ezeknek.múzeumban a helyük. Nem is hagyom itt őket. Megveszem az egész szökőkutat és kiszedjük a betonból a legszebb példányokat.- Bandi bácsi, ezt nem komolyan mondod?- Fellázadok! Hogyne mondanám komolyan. Hamarosan újból lejövök finom acélvésőkkel a zsebemben.- Hát jó, - adja meg magát a házigazda. Nyilván még most sem veszi komolyan a merényletet. 140