Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2005 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
©Múzeumi Hírlevél да közül. És noha túléli a két 1917-es orosz forradalom első, véres napjait, amikor már az év végén leszerel és az észtek által igen közeire várt függetlenülő hazájába visszaindul, december végén egy vasúti szerencsétlenségben életét veszti. Földi maradványait Tartuba viszik, örök nyugodalomra. Erről - stílszerű módon- még fénykép is maradt ránk. Pár évvel ezelőtt észt újságírók és fényképezéstörténészek pompás ötlete volt, hogy Pääsuke válogatott képeiből egész könyvet és vándorkiállítást állítsanak össze. Ennek alapján készült a mostani kiállítás is, a szükséges módosításokkal. Nyilvánvalóan a mostani válogatásnak köszönhetően, mi csak a legszebb, néprajzi szempontból a legérdekesebb képeket láthatjuk itt. 2003 nyarán e kiállításhoz és az ehhez tartozó nagy katalóguskötethez (Johannes Pääsuke. Mees kahe kaameraga. - Man with Two Cameras. Tartu, 2003. Eesti Rahva Muuseum. Koostaja/Editor: Jana Reidla- 128 lap, több mint száz fénykép és kép, a szövegek nagy része kétnyelvű: észt és angol) szükséges mostani fénykép-nagyítások során derült ki, az eredeti képek és előhívásuk olyan kiváló minőségű voltak, hogy a mai technikával készült nagyméretű nagyításokon sok, korábban szinte rejtve maradt részlet is felismerhetővé vált. A mostani néző sok mindent láthat, amit majd egy évszázadig senki! Ám csak az avatatlan gondolná, hogy maga Pääsuke mindezt maga is éppen így meglátta. A körülményeket igen, hiszen kiváló érzékkel maga választott ki igen alkalmas helyszíneket, pillanatokat, képkivágást. Am az ormótlan és többtucat kilós vándorfotográfusi felszerelés hurcolása és az exponálás idején a kendők alá bujkálás közben biztosan sok más gondja is volt, és az akkori előhívó-másoló gyakorlat sem volt egyáltalán alkalmas a részletek ilyen aprólékos figyelembevételére. Az utókor - mintegy Antonioni Blow-Up-ját követve - viszont jobb helyzetbe jutott, mint maga a szemtanú fotográfus. Sajnos, még mindig igazán ritka esemény, ha budapesti múzeumban észt kiállítást ünnepelhetünk! (Bár most éppen a csodálatos észt kávéházakat meg a modern észt építészet képeit is kamarakiállításon figyelhetjük meg a Rákóczi úton, a Közép-Európai Kulturális Intézetben, a volt királyi várban, nemzeti könyvtárunkban pedig egy nagyszabású finn-észtmagyar színháztörténeti kiállításban nyilván minden magyar látogató számára leginkább éppen az észt tárlók hathatnak a meglepetés erejével!) A budapesti Eesti instituut egyre inkább igazolja a kulturális élet paradox alapszabályát: minél kisebb egy ilyen intézmény, annál jobban, látványosabban dolgozik. Persze, azért a jó és sikeres kiállításhoz az is kell, hogy legyen mit bemutatni! Észtországban van. Ők akár még ezer (!) hasonlóan érdekes kiállítást is tudnának küldeni. Szerencsére, most fontos intézmények társultak e kiállítás megvalósulásához: a mi múzeum-főnök és olykor múzeum-barát minisztériumunk (NKÖM), az Eesti Rahva Muuseum és ismét a mi Néprajzi Múzeumunk, amely saját, féltve őrzött észt néprajzi gyűjteményéből is most megmutat néhány darabot. (Ezek a keresztfolyosóra kerültek, nyilván hely szűkében, noha e szép, színes tárgyak még jobban érvényesülnének Pääsuke barnás tónusú fényképei mellett. Ugyanezen a folyosón az észt népéletről készített igen pontos fényképeket is láthatunk. A finn kutató, Ilmán Männinen képei ezek, 1931-ből. Ő volt az önálló Észtország néprajz-professzora Tartuban. Jó, hogy a mi budapesti Néprajzi Múzeumunkban megvoltak az ő képei is: ám ezek több mint 15 évvel későbbiek, mint az észt fotográfusé.) Reméljük, ez az észt-magyar kulturális együttműködés csak folytatódik. Minthogy 1909-et szokták az Észt Nemzeti Múzeum megszületése dátumaként említeni, már most gondolnunk kell arra, hogy a centenáriumra egy hatalmas, egy teljes múzeumot betöltő, áttekintő észt kiállítást kell Budapesten is rendezni. Nekünk ugyanis nem kistestvérünk, egyszerűen testvérünk az észt nemzet, amelynek sosem volt ilyen nagy, az egész nemzeti kultúrát bemutató kiállítása nálunk. (Egyébként más országban is alig.) Visszatérve most kiállításunkhoz, két megjegyzést feltétlenül meg kell még tennem. Ami a finnugor néprajzi fényképezés és filmezés történetét illeti, ezt külön komparatív könyvben kellene megírni. Valamilyen hihetetlen „finnugor filmezési/fotózási érzék" figyelhető meg ugyanis e történet lapjait forgatván. Még nem is igazi fénykép volt az, amit Daguerre és követői több mint 150 éve feltaláltak. És amit nemcsak a Kossuth szabadságharca után külföldre menekült magyarok (mint Rosti Pál vagy báró Orbán Balázs) fedeztek fel rögtön, hanem a finnugor folklorisztika ebbe belerokkant megteremtője, a sokoldalú vadzseni, Reguly Antal is, aki az 1850-es években, itthoni palóc-kutatásaihoz már fel is használta a fényképezés igazán a néprajz számára kitalált varázseszközét. Minthogy a palócok ekkor magyarok, mi meg szintén finnugor népek vagyunk, Regulyt biztosan tekinthetjük a finnugor foto-etnográfia klasszikusának. Egyébként a fényképezés nemcsak magyar, finn és észt földön volt váratlanul széles körben elterjedt már a 19 században is, hanem a Szibériában vagy a Volga-vidéken járt utazók és kutatók egész 364
