Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2005 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
m-^fúzEUMi Hírlevél m sora már ekkor is készített olyan felvételeket, amelyek egyenesen néprajzi csemege-számba mennek. Ezeket a mai muzeológusok ismerik és használják is, ám ritkán szerveztek ezekből egy-egy évforduló megülésekor szokásos alkalmi bemutatóknál nagyobb kiállításokat. Az utóbbi évtizedekben viszont észt, finn, magyar fotóművészek kiállításaira szinte rendszerűén került sor. Ami pedig a mozgóképet illeti, aki ma Lyonban elmegy a Lumiére testvérek palotájában megtalálható film-intézetbe, láthatja, hogy az 1895-ös mozgófilmfeltalálás utáni ötödik-hatodikjelenet-film már néprajzi jellegű volt: afrikai vademberek Párizsban filmezett furcsa tevékenységeit filmezték, és ezt figyelhette a szivarozó és konyakozó francia citoyen. A finnugor néprajzi filmek azonban nem ilyen zenés kávéházba és orfeumba való alkotások! Minthogy magam is láthattam a finn Sakari Pälsi kamcsatkai (stb.) - kalandos út végén szerencsére ma is megnézhető - filmjeit, amelyek voltaképpen a Finn Nemzeti Múzeum számára szervezett kutatások eredményei (ezek Pääsuke észt filmjeivel majdnem egyidősek, és ugyancsak a még szét nem esett cári birodalomban készültek, és az északkeleti csücskében élő kis népeket mutatják be elszomorítóan reális módon), tanúsíthatom, ezek tisztességes, szaktudományos, etikailag feddhetetlen alkotások. A nemzetközi néprajzi filmkészítés a külföldre menekült magyar Fejős Pál munkásságát (1931) szokta a magyar néprajzi filmezés kezdeteként említeni. Ámbár a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya már 1914. június 2-án filmfelvevő és filmezési árajánlatot kért. Viszont a budapesti kultuszminisztérium már ekkor sem adott erre pénzt - mivel a filmezés drága mulatság volt. Csak az 1930-as években sikerül a finneknek a maguk néprajzi filmkészítésére állami pénzt szerezni. Nálunk, a budapesti Néprajzi Múzeumban is csak ekkor indul meg, elsősorban Gönyey Sándor tevékenysége révén a rendszeres és hivatalos néprajzi fényképezés és filmkészítés. (Természetesen a múzeum korábbi munkatársai, mint Jankó János, már használták a fényképezőgépet, és mára a múzeum nagy fénykép-tárában ott vannak Vikár Béla vagy a milleneumi néprajzi falujának fényképei. Ám ez még nem volt „elsősorban" és „rendszeres" néprajzi filmezés.) Ebben az összefüggésben értékelhetjük csak igazán Pääsuke fantasztikusan korai és eredményes munkásságát. íme, ismét egy észt rekordra pillanthatunk! Második megjegyzésem már nem csupán a szaktudós irányultságát és szempontjait tükrözi. Minden néző egyet érthet azzal, ha elmondjuk, Pääsuke képei csodálatosan „szépek”, mind a kék eredetik, mind a barnára előhívott és nagyított másolatok. A mostani kiállításon a középre kitett két, óriási méretű kékes tónusú fénykép nyilván megbabonázza a nézőt. Az észt fotográfusnak nagyszerű érzéke volt a pillanatok megragadásához - és a hagyományok örökkévalóságának bemutatásához egyaránt. Mindez ösztönös - mind néprajzi, mint képalkotó — tehetségét bizonyítja. Ezt akkor amúgy sem tanulhatta volna senki mástól. Ha most a képeket megnézzük - hiszen ezért jöttünk össze - először a régi, „cári” világ kellékeit vesszük rajtuk észre: és már nem is Dosztojevszkij, hanem Gorkij regényeiben érezzük magunkat. Majd, a sokadszori nézegetés után az ábrázolt emberi arcok, a mindennapi élet apró cselekvései vésődnek emlékezetünkbe. Ehhez csupán valóban közel kell menni a képekhez, el-elácsorogni előttük. Mennyire egyforma minden dohányzó férfi e Lenin-sapkás képeken: ugyanakkor mindegyik más, még abban is, ahogy a földre ülve, guggolva, fekve sziesztáznak. Az észt nép mindennapjait csakugyan megláthatjuk itt. Persze, nekem még ennél is személyesebbnek tűnnek a tartui képek - hiszen szerencsére magam is tudhatom, hol vannak ma ezek az utcák, mi maradt meg, mi változott e képekből. Emlékszem, amikor 2003-ban Tartuban láttam e kiállítás eredetijét, a nézők (idős asszonyok) egy-egy fénykép előtt moccanthatatlanul álltak és hoszszasan beszélgettek nemcsak az itt is látható házakról és boltokról, hanem arról is, mi történt később az utcával és az épületekkel, meg lakóikkal. Olyan áhítattal, mintha ikonokat látnának. A fénykép és a film nem úgy művészet, mint a rajz és a festmény. Nem általánosít. Az itt és most képét adja. Ám a született fotográfus valahogyan mégis örök érvényű alkotásokat hoz létre. Pääsuke csak 25 évet élt. Képeiben örökké él. Voigt Vilmos Új időszaki kiállítások BUDAPEST 15 éve alakult a Magyar Auschwitz Alapítvány - Holocaust Dokumentációs Központ Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény 2005. december 7. - 2006. február 13. Új időszaki kiállítás nyílik a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány 365
