Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2005 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2005-05-01 / 5. szám
©Múzeumi J/írlevélj© Fókusz BUDAPEST Az évszak műtárgya Római kori múmiamaszkok Egyiptomból Szépművészeti Múzeum Az ókori egyiptomiak a halált nem tekintették az élet végének: számukra a teremtés része volt, az öröklétbe nyíló kapu. Az örök élet mindenkinek osztályrésze lehetett, aki gondoskodott a szükséges anyagi (jól felszerelt, megfelelő sír) és vallásos-mágikus feltételekről (halotti kultusz és halotti áldozatok). A halál után következő életet folyamatos spirituális és testi létezésként fogták fel: így tehát a túlvilági lét feltétele volt a test egészének megőrzése is. Az Óbirodalom korától fogva a társadalmi elit erről a test mumifikációjának összetett és költséges művelete segítségével gondoskodott, melyet szakértő balzsamozók végeztek. A mumifikált test volt a halott spirituális továbbélésének bázisa, azaz ká-jának, „életerejének” és bá-jának, „mozgó lelkének" támaszpontja. A „mozgó lélek’ fenntartását a halotti áldozatok, a temetkezéshez tartozó mágikus erejű szövegek és képek biztosították. A test esetleges sérülései elleni védekezést jelentett a testet is pótolni képes antropoid (ember alakú) koporsó vagy múmiaburkolat. A fej megőrzése különösen fontos volt. A Középbirodalom korától plasztikus múmiamaszkok készültek, amelyek óvták az arcot, és szükség esetén pótolták a múmia fejét. Az ember alakú koporsó és a plasztikus múmiamaszk a halottat idealizált alakban, az örökös ifjúság birtokosaként ábrázolta: egyéni azonosítását a sírban és a koporsón látható feliratok és a halotti szertartásokon recitált szövegek biztosították. APtolemaiosz-korban (Kr. e. 332-30) és a római korban (Kr. e. 30-kb. Kr. u. 300) a mumifikáció gyakorlata folytatódott, még ha nem is a korábbi magas színvonalon. A Kr. e. 3-1. század folyamán a hagyományos temetkezési formák a hellénisztikus világ vallásának és művészetének hatása alá kerültek, de Egyiptom görög és más nem-egyiptomi származású lakosainak halotti kultuszát és sírépítészetét is mindinkább befolyásolták a fáraonikus halotti vallás és sírépítészet hagyományai. A Kr. e. 1. századtól a hagyományos formájú múmiakoporsókon együtt jelennek meg egyiptomi istenalakok és a halotti kultusszal kapcsolatos, fáraonikus eredetű jelenetek a klasszikus mitológiából vett alakokkal, és a klasszikus ruházatot és ékszereket viselő elhunyt ábrázolásaival. A hellénisztikus és a fáraonikus művészet hagyományainak együttélése és egymásra hatása - különösen egyes görög ikonográfiái- és stíluselemeknek a Ptolemaioszok hagyományos egyiptomi stílusban készült monumentális 1ШШ képmásaiba történő beillesztése - előkészítette a talajt az egyiptomi művészet vizuális nyelvének romanizációjához, az ország Kr. e. 30- ban bekövetkező római megszállása után. Már a Kr. u. 1. században lényeges változások mutatkoztak: az egyiptomi stílusú múmiakoporsókra és múmiaburkolatokra az idealizált, sztereotip fejrész helyére egyéni arcvonásokat ábrázoló, fára festett múmiaportrék vagy új típusú plasztikus maszkok kerültek. A fejet, vállakat és a felsőtest egy részét ábrázoló maszkok stukkóból - vagyis homok, agyag, mész és gipsz keverékéből -, negatív formában készültek. A korai maszkok fejrésze üreges volt s az arc a múmia arcára illeszkedett (ezen a kiállításon: 51.347 ltsz.). A 2. század közepétől a fej hátoldalát is megmintázták, s így az a koporsófedél vagy a múmiaburkolat fölé emelkedett (ehhez a típushoz tartozott a kiállításunkon látható 74.12.A ltsz. maszk). 147 I I
