Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2004 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám
m^ÚZEUMI J/frRLEVÉLJ© • kiállítás, fotókiállítás, fotó és kiállítás • a kép és a hordozó viszonya (hagyományos, digitális fotózás) • a kép megőrizhetősége • állagvédelmi kérdések és feladatok. A hagyományokhoz híven a magyarországi néprajz szakos muzeológusok jelentős része, 99 fő vett részt a háromnapos tanácskozáson és a hozzá kapcsolódó szakmai programokon. A konferencián elhangzott 19 előadás nyomtatásban is meg fog jelenni. Wilhelm Gábor, Néprajzi Múzeum, tudományos titkár Új kiadványok Kontuly Béla emlékkiállítás és művészeti album A kiállítás megtekinthető az Ernst Múzeumban, 2004. január 21. - február 18. között Bizzer István, Kontuly Béla (1904-1983), Mikes Kiadó, Budapest, 2003 Az Ernst Múzeum centenáriumi kiállítással emlékezik meg Kontuly Béla (1904—1983) festőművészről, aki 2004. február 3-án lenne száz éves. Amióta fiatal művészként alkotásaiból 1932-ben és 1936-ban épp az Ernst Múzeum rendezett egy-egy gyűjteményes kiállítást, egyetlen hazai kiállító intézmény sem vállalkozott arra, hogy átfogó módon tárja a látogatók elé a festő életművét. Mialatt Japánban hatszor mutatkozott be az 1970-80-as évek folyamán. Egyedülálló tehát a 2004. január-februárban megrendezésre kerülő életmű-kiállítás, amelyet a centenáriumi évhez kapcsolódóan kiadásra került Kontuly Béla-album tesz igazán teljessé. Ez a több mint félszáz színes reprodukciót tartalmazó, oeuvre-katalógussal kiegészített könyv az első, amely Kontuly Béla művészetének elemzésére, az európai modern művészetben betöltött helyének bemutatására ilyen formátumban vállalkozott. Koncepciójában mind a könyv, mind a kiállítás a hazai és a közép-európai művészettörténettudomány legújabb vonulatához illeszkedik, amely céljául tűzte ki a realista, objektivista és klasszicizáló művészeti irányzatok pozitív újraértékelését. Miután a két világháború közötti időszak művészetét ma már korántsem értékeljük antagonisztikusan, mint elődeink tették (gondoljunk a „haladó” / „retrográd" jelzőpárra, amely ma is rányomja bélyegét a művészettörténet-tudomány gondolkodására, értékszemléletére), a modernizmus fogalma kitérjeszthetővé válik sokkal kiterjedtebb kulturális mezőre is. Ezzel számos olyan alkotó és művészcsoport a reflektorfénybe kerülhet, akiket a „retrográd” jelzővel korábban a kulturális emlékezetből ki akartak törölni. A könyv és főként a kiállítás szellemi előzményeinek azok az 1980-90-es évek folyamán létrejött nyugat-európai óriástárlatok és kiállítási katalógusok tekinthetők, amelyek megalapozták az 1920-30-as évek Európájában népszerűvé vált új realizmusok objektív megértését. Hazánkban ehhez a művészettörténet-tudományi tradícióhoz először a Gálig Zoltán által Szombathelyen 1993-ban megrendezett Az expresszionizmus után című kiállítás csatlakozott. Ezt követte a Szőnyi István és körének művészetét, azaz az 1920-as évek új klasszicizmusát mélyelemzésként ismertető, nagy sikert aratott óriástárlat, amely a Magyar Nemzeti Galériában 1999-ben volt látható (Zwickl András-Szücs György-Zsákovics Ferenc rendezésében). Az Ernst Múzeum Kontuly Béla-kiállítása méreteiben ugyan nem hasonlítható ezekhez a tárlatokhoz, de - ahogy szándékaiban a könyv is - sok érdekes összehasonlításra, új felfedezésre ad alkalmat. Kontuly Béla Kassán végezte középiskoláit, Halász-Hradil Elmér mellett ott tanult festeni. 1920- tól Krém Jenő művészeti iskolájában is megfordult. Ennek az iskolának a létalapját a Kelet-Szlovákiai Múzeumnak az új csehszlovák adminisztratúra által kinevezett igazgatója, Josef Polák teremtette meg, aki a modern művészet pártfogójaként rövid idő alatt pezsgő művészeti életet teremtett Kassán az 1920- as években. Kontuly Béla is tőle nyert stipendiumot a prágai akadémiára, ahol egy évet töltött. Innen a pesti főiskolára Réti István osztályába iratkozott át. Közben, 1925-től Dudits Andor falfestészeti és Olgyai Viktor grafikai képzéseire is bejárt. 1928-ban az első ösztöndíjas évfolyammal utazott Rómába a Gerevich Tibor vezette Magyar Akadémiára. Legnagyobb sikereit az itt szerzett tapasztalatok alapján kialakított festői stílusával aratta, főként 1932-34 után. Ettől kezdve a hazai művészeti életben és gyűjtőkörét tekintve neve összeforrt a római ösztöndíjasok működésével, amely egyben meghatározta szakirodalmi értékelését is. Részt vett több Velencei Biennálén és az 1937-es Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjába is készített egy monumentális pannót. Falképfestészete Aba-Novák Vilmoséval és Medveczky Jenőével párhuzamosan fejlődött s vált a (poszt-)szecesszió utáni (Nagy Sándor, Leszkovszky György utáni) magyar monumentális művészet, főként az egyházi művészet megújítójává. 14
