Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2003 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2003-09-01 / 9. szám
©Múzeumi J^írlevél je> In memoriam... Dr. Horváth Attila (1935-2003) Látjátok feleim egyszerre meghalt És itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj összedőlt A kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember, egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint a fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló... (részlet: Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd.) Kosztolányi soraiból elvenni bűn, hozzátenni szentségtörés, csak meghallgatni szabad, csak sírni, bánattal telten visszagondolni a szeretett személlyel töltött percekre, évekre, évtizedekre. Időnek előtte mentél el Attila, megelőztél, nem tartottad be azt a regulát, mely az idősebbnek előnyt biztosít. Beálltál a sorba Bökönyi, Bóna, Kákosy, Kőhegyi, Mándoki és még sok munkatársunk, barátunk mellé, akikről már múlt időben beszélünk. Egyre kevesebben maradunk a huszadik század második felének múzeumi generációjából, akik közül valakinek majd kötelessége lesz utolsóként becsukni az ajtót, lezárva egy korszakot, mely az ötvenes évek elején a Trefort utcában kezdődött. Abban az épületben, ahol évekig a gimnázium lápcsőit koptattad osztálytársaid, többek között Pomogáts, Bölcs, Kozocsa, Polónyi, Mándoki, hazai kultúránk nevessé lett alakjai társaságában. Abban az épületben, ahol pár év múlva, az évszázad felénél a korszerű magyar muzeológia bölcsője ringott. Lám mennyit is számít az a szemvillanás, melyet az ezredforduló két oldalán megéltünk. Ötven esztendő. Fél évszázad. Egy hónap híján ennyi ideje ismertük meg egymást. Akkor már intézetünk a piarista gimnázium épületébe költözött, s a gólyák között, akik ugyancsak cipelhették a könyvtár poros könyvkupacait megjelent egy sűrű kötésű, fényes-fekete-göndör-hajú, jóvágású fiú segítségét felajánlva. Ez volt ismeretségünk kezdete, melyet hosszú, Hős utcai beszélgetések, pilisi kirándulások követtek. Egymással szemben ültünk a Pesti Barnabás utcára néző szeminárium asztalánál három évig, figyelmesen hallgatva, vagy óvatosan átbóbiskolva tanáraink szavait. Emlékek képei zúdulnak rám, 1955 Riszivel együtt töltött szilvesztere, majd a Vend utcai látogatás, fiad születése. Utazások, ásatások, horgászatok, sok-sok kísérlet a világ megváltására, örömök, panaszok, sikerek kudarcok. Moszkva, Párizs, Bécs meghódítása, a sikersorozat végén Budapest közönye. A fényes-fekete göndör haj fokozatos szürkülése, a jogosan büszke önbizalom fényének megtörése. Az utóbbi években már csak temetéseken találkoztunk, lám most már csak a lelked van jelen. Lelked, melyet megosztottál családod s a szeretett szakma, a régészet, a kecskeméti múzeum között. Ki tudná, ki merné megmondani, ki tudná, ki merné kiszámítani melyik félnek jutott több, avagy talán ha az egyiknek valamivel több jutott annyival jobban segítette a lélek másik felét, annyival jobban támogatta a másik ént. Számtalan olyan régészeti leletet segítettél napvilágra, melyek nélkül mai tudásunk, bizony sokkal szegényesebb volna. Tudom, hogy az utókor majd, Bella Lajos, Márton Lajos, Wosinsky Mór avagy Dombay János és még sok más neves, határainkon túl is érdemes régészekkel emleget egy sorban, kik ásatásaik nyomán lettek halhatatlanok. Tudom, hogy Kecskemét városa nem felejti majd a romjaiból általad újjáépített múzeumát, a sok korszerű kezdeményezést, melyek megvalósításának érdemeivel mások büszkélkednek. Lám az idő elsimítja a vélt, vagy valós sérelmek nyomait, s ércnél maradandóbb emlékműként őrzi az igazságot a tett, a megvalósult akarat. Nem kell életutad részletesen elmondanom, glóriát fényesítve emlékeden, nem kell kántálva sirámom téged, inkább csendben elbúcsúznom azok nevében, akik barátaid, munkatársaid voltak, s maradnak is, most már csak lélekben. Búcsúznom tőled hazai régészeink, múzeumosaink nevében, bizton tudva, hogy példádon okul majd az utókor. Búcsúzom, emlékeimet simogatóan őrizgetve a magam és szeretteim nevében, magamban mondogatva szomorúan a fejfára írandó sorokat: Horváth Attila élt 68 évet. T.O. 279
