Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)

2002-10-01 / 10. szám

Múzeumi Hírlevél m

méretek tetemes önsúlyt eredményeztek, így az ezüstállvány - éppen nagy tisztaságú, s ezért lágy anyaga miatt - önnön súlya alatt roskadozik. Az állványon ugyanúgy alkalmazták a nagyméretű gyöngysorokat, a dekoratív mellképeket, mint a Seuso-kincs edényein. Az állvány kettős gyöngysorral díszített, téglalap keresztmetszetű, öntött függőleges szárainak egyetlen analógiája a római ezüstök között a Hippolytus-kancsó füle. A gyöngysoros háttér elé helyezett ifjú-mellképek eddig csak a polgárdi leletről és a Hippolytus-készlet vödreiről ismertek. A mellszobrocskák apró részletekben is hasonlítanak: mindkét esetben jellegzetes, háromszög alakú fürtökbe rendezett frizurát viselnek.

Azonos munkamódszerek szerint dolgozott mind a polgárdi leletet, mind pedig a Hippolytusvödröket összeszerelő ötvösmester: a felforrasztandó alkatrészek helyét különböző számú beütött pontokkal jelölte meg a fődarabokon. További közös jellemvonás az állvány és a Seuso-kincs egy másik darabja, az állatalakos kancsó között - az egyébként ritkán előforduló - gömbölyű fejű szegeccsel felerősített, virágkehely alakú alátét, amely egyszerre tölt be funkcionális és díszítő szerepet.

Az állvány és a kincs funkciójukat tekintve is közel állnak egymáshoz: a dísztálakat hasonló minőségű állványokra helyezve használhatták az ókorban. Erre éppen a Seuso-tál középső medalionja szolgáltat példát, ahol a lakomázó társaság előtt állványra helyezett, gyöngyperemes tálat láthat a szemlélő. Az állvány lábainak száma négy (amelyből a hátsót az első láb takarja).

A Seuso-kincs egyik érdekes jellemvonása, hogy a kincs egyes darabjain magukat a kincs tárgyait is ábrázolják. Ennek fényében logikus az a feltevés, hogy a Seuso-kincshez is tartozott egy olyan edénytartó állvány, amilyet magán a Seuso-tálon is ábrázoltak. A laboratóriumi vizsgálatok során felfigyeltek a tálak

alsó peremén olyan karcolásokra, amelyek valószínűleg akkor keletkeztek, amikor azokat állványra helyezve használták.

Megfigyeléseink alapján arra lehet következtetni, hogy mind a polgárdi quadripusz, mind pedig a Seuso-kincs azonos időben, azonos kultúrkörben keletkezett és számos közeli rokon vonás kapcsolja össze őket. Az a szűkebb miliő, ahol a kincset használták, legvalószínűbben a Kr. u. 4. századi Pannonia lehetett.

Az 1989-ben ismertté vált Seuso-kincs része 14 nagyméretű ezüst edényt, tálakat, korsókat tartalmaz. A helyenként aranyozott felületet változatos ötvöstechnikákkal elkészített, magas művészi színvonalú mitológiai témák, vadászati jelenetek, cirkuszi állatok és geometrikus minták díszítik. A tál feliratai megnevezik a tulajdonost, Seusot, és kedves kirándulási helyét, a Balaton körzetét. Az edényeken nincs ötvösjegy, amelyből az előállítás helyére lehetne következtetni, és a használat során felkarcolt néhány felirat sem árulkodik a tulajdonosok lakhelyéről. Az ábrázolásoknak és az edényeken alkalmazott díszítési technikáknak a segítségével azonban következtetni lehet az előállítási helyükre és meg lehet határozni az edények készítésének idejét. A kincsen megfigyelhető ötvöseljárások kifejezetten jellemzőek a pannoniai ötvösségre (niello technika, fémdomborítás). Különösen fontos, hogy a tárgyakat tartalmazó üst méretben és formában szintén ismert a Dunántúlról. Ráadásul a készítési technikája jellegzetes pannóniai eljárás.

A kincsben nincsenek Kr. u. 5. századra keltezhető darabok, ezért a lelet elrejtésének legvalószínűbb időpontja a Kr. u. 374-es váratlan és súlyos kvád-szarmata támadás, amely a nyár közepén érte a Kelet-Dunántúlt. A forrásokból és a régészeti megfigyelésekből jól tudjuk, hogy a támadók hónapokig megszállva tartották a Kelet-Dunántúlt. A Balaton keleti környékének vala-306