Éri István (szerk.): Dokumentumok a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület létrejöttéről és 1991-1992. évi tevékenységéről - A Pulszky Társaság füzetei 1. (Budapest, 1993)

VI. Észrevételek a múzeumi törvénykoncepcióhoz (64-88. sz.)

körökben ismert veszteségeket okozott kultúrjavainkban. Ennek már puszta nyilvánosságra hozatala is méltányolandó művelődéstörténeti tett, jónéhány elgondolkodtató tanulsággal.

A magántulajdonú művekből 1919-ben rendezett „A köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása” című tárlat a harminc esztendővel későbbi állami begyűjtéseknek is baljós modelljévé vált. Felidézte a műtárgyak politikai félelemmel kísért rejtegetésének és külföldre menekítésének veszélyét és gyakorlatát. Azért sem kaphatunk már kárpótlást, hogy az országunkon átvonuló német és szovjet hadsereg régi képekből és ékszerekből is megszedte a maga vámját. A magyar műgyűjtés történetének alighanem legszomorúbb fejezete a zsidó vagyon kisajátítása, ill. annak már az első zsidótörvény meghozatalával kezdődő széhullása. A jogtalanságok sorozata a háború után a kitelepítésekkel, a zár alá vett módosabb lakások gyakori kifosztásával folytatódott. Mint azt Mravik László összegzi, a nemzet műkincsállományának jelentős részét kitevő magángyűjtemények sorsán lemérhető, milyen mértékben pusztította itt a történelem saját legmagasabb rendű tárgyi produktumait. Ideje lenne tehát ezt a szerencsétlen folyamatot megállítani.

Akkor, 1989 szeptemberében úgy tűnt, hogy ehhez döntő alkalmat kínál az új adórendszer bevezetése, benne a vagyonnyilatkozattal. Ma, 1991 februárjában a változtatást egy deklarált politikai rendszerváltás és egy célul kitűzött gazdasági szerkezetváltás is indokolja és sürgeti. Az előzmények és a következmények ismeretében immár bűnös dolog lenne nem számolni azzal, hogy a csak szankciókat és kötelezettségeket felvonultató védettségi törvény betartásában a tulajdonos saját érdekei ellen kénytelen tenni. Mravik László kifejezésével élve, partneri közreműködésére ennélfogva nem lehet számítani. A Kritikában megjelent írás, fiktív esetek következetes végiggondolásával, azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy sem az adótörvény műtárgyakat is érintő szigorításától (vagyonadó), sem a büntetőjogi szankcióktól (pénzbírságok), sem ezek együttes alkalmazásától nem remélhető semmiféle gazdasági haszon. A következő törvényben világosan meg kell jelennie annak a - nem újkeletű, csak mindig mellőzött - felismerésnek, hogy a műalkotásban rejlő pénzbeli és kulturális érték egymástól elválaszthatatlan. Nemzeti vagyonunk még megmaradt műkincskészlete mindaddig nem kerül ki veszélyeztetett helyzetéből, míg az az érték - egymásravonatkoztatás határainkon belül meg nem valósul. A legkiválóbb alkotások, a potenciális múzeumi tárgyak addig oda tendálnak, ahol ez már kiszámítható gyakorlat, azaz a tőkés piacra. Itthon a másod-harmadrendű műalkotások tömege marad. Ebből pedig kulturális tőke nem kovácsolható.

A változtatás kényszerének érzeze felkeltette bennünk, a Magyar Nemzeti Galéria magángyűjteményekért felelős muzeológusaiban az érdeklődést a környező nyugati országok hasonló jogalkotási szokásai iránt. 1990 novemberében - intézményünk felkérésére - elkészült az az összehasonlító tanulmány, mely a műtárgyak védettségét és exportlehetőségeit szabályozó külföldi rendelkezésekbe engedett bepillantást. Dr. Batta János a volt NSzK, Franciaország, Belgium és az Európai Gazdasági Közösség már működő vagy tervezett törvényeiből adott összegzést, majd vont le azokból elvi tanulmányokat. Záradékképpen kiemelem belőlük azt a néhányat, amely kontexusunkba kívánkozik.

A szerző első lényeges megállapítására, hogy ti. sehol sincs olyan jogszabály, amely egy ország valamennyi műalkotásának exportját engedélyhez kötné, törvénymódosító indítványunk végrehajtási programjában külön is vissza kell térnünk. Gyűjtőnek, kereskedőnek és muzeológusnak mindenesetre közös érdeke, hogy a műtárgyak minél nagyobb és minél kötetlenebb mozgást mutassanak. Ebből a gazdag műtárgykínálatból aztán, más nyugati országok gyakorlatához hasonlóan, ki lehet, és ki is kell emelni azokat a ritkaságokat, amelyek valóban a nemzeti kultúrkincs részét képezik. Egyfelől azért, hogy ezek szakmai figyelmet, szakszerű feldolgozást kapjanak, másfelől azért, hogy fontosságukra való tekintettel az országhatáron belül maradjanak. Ennek mikéntje a dr. Batta János által vizsgált államokban - 1992 után pedig feltehetően az egész Európai Gazdasági Közösségben - a védetté nyilvánítás, melynek mindenütt igen szigorú kritériumai vannak. Talán összegezhetem úgy, hogy ez mindkét fél - a tulajdonos és a védést lebonyolító, múzeumok fölött álló szakértői fórum - kölcsönös felelősségén alapuló szerződés. A védett művek jegyzékét, reprodukcióit nyilvánosságra hozzák, időről időre pedig a szaporodványt is. A szakmai garanciákat a döntéshozatal írásos, dokumentált elkészítése és többiépcsőssége adja, jogi garanciáit pedig az, hogy a döntés megfellebbezhető. Végül hadd adjam e helyütt a legnagyobb nyomatékot annak, amit dr. Batta János is kiemelt. A védett műtárgyak tulajdonosai általában mindenütt kedvezményeket élveznek. Az a gesztus, amellyel ők saját gondozásé tulajdonukat, személyes vagyontárgyukat a köz rendelkezésére, a publikum javára bocsátják, viszo80