Éri István (szerk.): Dokumentumok a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület létrejöttéről és 1991-1992. évi tevékenységéről - A Pulszky Társaság füzetei 1. (Budapest, 1993)

VI. Észrevételek a múzeumi törvénykoncepcióhoz (64-88. sz.)

13. 1954. évi 13. tvr. a leltárba nem tartozó muzeális tárgyak őrzési tilalma, az ilyen tárgyak múzeumból elszállítása (ma is időszerű kérdés).

14. 1.620-34/1949. VKM sz. r. magángyűjtemény számbavétele, bejelentésének szabályai.

15. 1.621-28/1949. VKM sz. r. műtárgyak értékbecslése.

16. 863-015/1952 KM sz. ut. az ásatások szabályozása tárgyában.

17. 1952. évi 25. tvr., 1953. évi múzeumi szervezeti és ügykezelési szabályzata (ezen belül múzeumfogalom, múzeumügy egysége stb.)

69.

Király Erzsébet (Magyar Nemzeti Galéria):

Néhány megjegyzés a magyar műtárgyvédelem sorsáról

Az utóbbi két és fél évben több olyan írás is napvilágot látott, amely az 1963. évi 9. sz., a védettséget szabályozó és később többször módosított és kiegészített törvényerejű rendeletet és annak végrehajtási utasítását elvi és gyakorlati okokból bírálta. Ezek az írások múzeumi berkekben, a hivatalos jogi és kultúrpolitikai állásponttal mintegy oppozícióban születtek.

Jómagam 1988 novemberéten a védett műtárgyak nyilvántartásának múltját és jövőjét vettem röviden számba és tártam azt a Magyar Nemzeti Galéria vezetősége elé. Az írást tekinthetjük a műkincsregisztrálás első sommás történetének 1949-től napjainkig, melyet belső használatra szántam. A számvetésből kibontakozik a magángyűjtemények áldatlan sorsa az állami rckvirálásoktól a feketepiacig.

Köztudott, hogy a háború utáni első műkincsösszeírásokat politikai-ideológiai megfontolások is motiválták; a magán- és személyi tulajdon, a családi vagyon fölötti központi diszponálás buzgalma a műgyűjtést is igyekezett ellenőrzése alá vonni. Bár a muzeológusok ehhez többnyire meggyőződésük ellenére asszisztáltak, sőt a végrehajtás látszata alatt nem egyszer műtárgymentés, múzeumba menekítés folyt, aminek tárgyak százai köszönhetik mai publicitásukat, a bizalom a tulajdonosok és a velük valamiképpen szembekerült intézmények között sosem állt egészen helyre. Ezt a tényt a későbbi konszolidációs államvczetés is figyelmen kívül hagyta. A műgyűjtésnek mint nemzeti értékeinket óvó tevékenységnek a következetes rehabilitációjával a 70-es és 80-as évek kultúrpolitikája és törvényalkotása is adós maradt. A rendíthetetlennek látszó 1963-as védettségi törvény még anakronisztikusabb- nak tűnt fel, s éppen a kiemelkedő művészi-esztétikai alkotásokra nézve még végzetesebbé vált a lassan megmozdult hazai piaci viszonyok közepette. A valóság bizonyította, hogy a védettség jelenlegi formája

1. devalválja, értékén alul jeleníti meg a műtárgyat;

2. az adás-vétel bejelentéséten mind az eredeti tulajdonost, mind a vevőt, mind a műkereskedőt ellenérdekeltté teszi;

3. akadályként hárul a mű törvényes és szabad piaci mozgása elé;

4. s mindennek következtében elsorvasztja azt a piaci kínálatot is, melyből a múzeumok és ezáltal a művészettörténet is profitálhatnának.

Ennek ellenére biztosan van még felfedezésre váró tartalék a hazai műtárgyállományban. Ez azonban a múzeumi védettséget elkerülni igyekszik, s ha mégsem teheti, hátrányos helyzetbe kerül. Itthoni értékesítési lehetőségei beszűkülnek, s így marad a nyugati piac, a műtárgycsempészet.

A fennálló rendelkezés újraalkotására régen megérett az idő. A készülő tervezet remélhetőleg már a személyi jogok tiszteletén és az érdekeltség szem előtt tartásán alapszik majd, úgy, ahogyan azt a polgárosultság korszelleme megkívánja. Visszaállítja a műgyűjtőknek a múzeumokkal való együttműködési készségét és a valódi értékeknek végre valódi rangot ad.

A vagyonnyilvántartás és a proponált vagyonadó apropójából ugyancsak a védettség problémakörét vizsgálta Mravik László a Kritika 1989. szeptemberi számában. A szerző gazdag dokumentációval alátámasztva mutatta fel a műgyűjtemények pártfogolásában tanúsított állami szükkeblüségnek, az értékek fel nem ismerésének és elherdálásuknak sajátos magyarországi tradícióját, mely századunk első évtizede óta kísért. A múzeumi anyag egy részének és a patinás főúri és polgári gyűjteményeknek a szétszóródása, ill. megsemmisülése az elmúlt 80 év alatt döbbenetes, de máig is csak szűk szakmai

79