Éri István (szerk.): Dokumentumok a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület létrejöttéről és 1991-1992. évi tevékenységéről - A Pulszky Társaság füzetei 1. (Budapest, 1993)
IV. A Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület 1991. évi működése (38-56. sz.)
Mi a megoldás? Véleményünk szerint a közös együttműködés, a hátsó gondolatok nélküli összejövetelek, ahol mindenki kifejtheti véleményét és kisebb vagy nagyobb közösségekben megvitatja azt. Ezért van szükség a Pulszky Társaságra. De a Társaság csak a legkomolyabban vett demokratikus elvek szerint működhet. Ezt érvényesítettük már a szervezés megkezdése óta, a választmány kialakításakor stb. Egyik fő feladatunk javítani és egészségessé tenni a hangulatot ezen az igen szűk, de igen értékes szakmán belül. Nem csak az utolsó 45 év rombolt, de nem voltak egészségesek országunkban a társadalmi alapok már évszázadok óta. Sokszor hallom, itt a változás, melyre évtizedek óta vártunk, de nem így akartuk. A változás egy demokrácia kialakításakor csak olyan lehet, mint maga az egész társadalom. A jó és konstruktív irányokat kifejlesztve évtizedekre lesz szükség, mire a káros tendenciákat kellőképpen mérsékelni tudjuk. Szentléleky Tihamér 49. A múzeumi munkatársak szakmai problémái és az önkormányzatok Az a megállapítás, hogy a múzeumokban dolgozó szakemberek közérzete nem a legjobb, hogy helyzetüket sok tekintetben bizonytalannak érzik, napjainkban egyáltalán nem meglepő, a fordítottja lenne az. Azonban túl a gazdasági nehézségek érzékelésén, az intézmények és hálózataik bizonytalan helyzetének és a vezetők és nem vezetőbeosztásúak jövőbeli sorsának alakulásán - lényegesebb a szakmai problémákról szólni. A körülbelül kétezer főnyi, különböző munkakört ellátó, de a múzeumok szakmai működését biztosító gárda ugyanis alig-alig tudja: miben, hogyan változik feladatuk a változó kultúrális életben, egyáltalán, mi a jövőbeli múzeumi koncepció? Még kevesebbet tud arról, hogy errevonatkozó instrukciókat fognak-e „felülről” kapni, közvetlen fenntartóik „elvárásait” kell-e kielégíteni vagy esetleg rájuk is vár a saját szakmai problémájuk megoldásából valami tennivaló? A szakmai problémák megközelítésénél — némi visszapillantás nem mellőzhető - alapvetően az 1950-es években bekövetkezett múzeumi presztízsvesztésből kell kiindulnunk. Ekkor ugyanis idegenből, a szovjet múzeumügytől átvett példa és gyakorlat nyomán a múzeumokat elsődlegesen „népművelő” intézményekké degradálták. Ennek összes hátrányával együtt. Néhány azóta kétélűnek bizonyult előnyös pozíciót leszámítva, a múzeumok rangja, kultúrális életünkben játszott szerepe feltétlenül alábbszállt. A közművelődési szerep és feladat ki hangsúlyozása mellett csupán szépségflastromnak volt tekinthető a múzeumok „tudományos műhelyként” történő besorolása (később, jóval később esetenként már a tudományos kutatóhelyi „rangot” is el lehetett érni). A múzeumokban folyó értékmentő munka jelentőségének devalválódása kihatott a személyi összetétel változására (még kontraszelekcióról is beszélhetünk) és természetszerűleg a „megbecsülés” társadalmi és anyagi vonzataira is. A magyar múzeumügy történetében fordulópontnak számító 1961/62-es esztendő (a decentralizálás, a megyei múzeumi hálózat kialakítása és tanácsi kezelésbe adása) óta eltelt három évtized mennyiségileg kétségtelen fejlődési tendenciáit az alábbiakban foglalhatjuk össze: 1. Az újonnan létrejött, gyűjteménnyel, állandó kiállítással és szakemberállománnyal rendelkező - tehát „valóságos” - múzeumok száma nagyjából megkétszereződött. (A tájházak, emlékmúzeumok, kiállítóhelyek száma viszont ez idő alatt a tízszeresére nőtt.) Az „igazi” múzeumok egyrészt a városok helytörténeti jellegű intézményeiként, másrészt a mezőgazdaság és az ipar területén speciális szakmúzeumokként jöttek létre. Az országos és egyházi jellegű múzeumi intézmények száma - az előbbiekhez viszonyítva - alig nőtt. 2. A hálózat növekedésével párhuzamosan megtöbbszöröződött a múzeumba került műtárgyak száma (ma 11 millió körüli). A hagyományos gyűjtési területek (régészet, néprajz, természettudomány) folyamatos gyarapodása mellett szembeszökő a képzőművészeti, illetve az újkori történeti tárgyi anyag megsokszorozódása. 3. Az extenzív fejlődési folyamat természetes kísérőjelenségeként korábban nem tapasztalt mértékű személyi fejlesztés indult meg: 7—8-szorosára nőtt a szakalkalmazottak száma. A létszámgyarapodás túlnyomórészt a megyei múzeumi hálózatokban mutatkozott. Ezzel kiegyenlítődött a korábbi egészségtelen megoszlás a vidék és Budapest szakemberállománya között. 46
