Éri István (szerk.): Dokumentumok a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület létrejöttéről és 1991-1992. évi tevékenységéről - A Pulszky Társaság füzetei 1. (Budapest, 1993)

IV. A Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület 1991. évi működése (38-56. sz.)

4. Az új- és legújabbkori történeti emlékanyag gyűjtési feladatai meghatározásának személyi konzekvenciái mellett a közművelődési tennivalók kihangsúlyozása, előtérbe kerülése is hozzájárult új „múzeumi szakmák” meghonosodásához. Emellett mind a műtárgyvédelem, mind az egyre inkább megkívánt kiállításrendezési feladatok hatottak e szakterületek személyi állományának növekedésére. (Restaurátorok, fotósok, grafikusok.)

5. A múzeumok és kiállítóhelyek számának - számos esetben erőltetett - növelése az utóbbi másfél évtizedben látványos látogatottság-növekedést eredményezett: a csúcs 1987/88-ban húsz millió fölötti volt. (Azóta évi 2-2 milliós, - 25%-os - csökkenés tapasztalható, ez a tendencia egyelőre nem fog megfordulni.)

A felsorolt - impozáns, de voluntarista koncepciókhoz igazodó - növekedési mutatók mögött azonban egyre inkább sűrűsödtek a megoldatlan problémák, a minőségi fejlesztés figyelmen kívül hagyása miatt. Megállapítható, hogy a közművelődés-centrikus múzeumi kultúrpolitika irányítói, de a fenntartók is elsiklottak e problémák fölött. Figyelembe se véve a szakemberek által hellyel-közzcl jelzett veszélyes tendenciákat.

A legalapvetőbb gondot a szakemberlétszám „szakmai felhígulása” okozta. Ez alatt a képesítési - tehát alkalmazási - feltételek hiányát, jobban mondva a múzeum érdemi munkájának színvonalsüly - lyesztését kell érteni. A megfelelő szakmai előképzettséget, felelős - vezetői - munkakörök betöltésénél a múzeumi gyakorlatot általában nem tekintették alkalmazási feltételnek. A helyzet fonákságára jellemző, hogy a legutóbbi évekig a vezető beosztásúak (főigazgatók, igazgatók és helyetteseik) kinevezésekor semmiféle szakmai képesítési előírás nem érvényesült. A főleg vidéken megmutatkozó létszámigény gyors betöltése miatt számos munkakör esetében ugyancsak eltekintettek a szakirányú képesítéstől.

A képesítési feltételrendszer hiánya indokolható volt azzal, hogy amennyiben nincs megfelelő, szakirányú képesítést nyújtó szakoktatás, akkor ezek megszerzése sem írható elő! A különféle egyetemi reformok, beiskolázási létszámelőírások és más tényezők együttesen azt eredményezték ugyanis, hogy az 1950-es évek második felétől a múzeumi szakmai munka elvégzéséhez megkívánható muzeológus-képzés gyakorlatilag megszűnt. A többi, múzeumi speciális szakismeretet megkívánó munkakör betöltésénél ugyanez volt a helyzet.

A szakmai színvonal szemmel látható süllyedését - bár sokan észrevételezték - máig alig-alig sikerült megállítani. Az ún. muzeológus szakmára (annak speciális területeire) kiterjedő oktatástól elzárkóztak az egyetemek, a továbbképzés (pl. posztgraduális képzés) bevezetését szorgalmazó tervezeteket a minisztérium félresöpörte. Néhány szakterületen megindulhatott ugyan a képzés (pl. restaurátorok, gyűjteménykezelők esetében - levelező tagozaton, tanfolyamokon), de ez az általános helyzeten vajmi keveset változtatott: az egész világon végbement „múzeumi forradalom” hozzánk nem jutott el.

Az egyetemi oktatás — a „hagyományos” szakmákban: régészet, néprajz, művészettörténet - persze felismerte a múzeumokat ért presztízsveszteség következményeit, ezért kizárólag a tudományos szak- képzettség elmélyítésére törekedett, a szaktudomány követelményeit állítva előtérbe. így a múzeumba még a szakirányú képesítést elnyertek is az alapvető muzeológiai ismeretek, a velük szemben támasztható követelmények ismerete nélkül kerültek. Ezt szerencsés esetben 4-5 éves munkahelyi gyakorlat után sajátíthatták el, már ha volt, akitől megtanulhatták. Az ebből következő konfliktusokat (egyrészt a tudományos fokozatok elérésének ösztönzése - másrészt a vidéken egyre inkább növekvő terhelést okozó közművelődési „elvárások” teljesítése között) állandó fluktuáció, munkahelyi villongások követték. Mindez hozzájárult a gyűjteményekre, mint a múzeum létének elsődleges okára koncentrálódó munka leértékelődéséhez.

Ilyen körülmények között - az igazi szakmai elvárások és előírások hiányában - a múzeumi szakemberek megbecsülése, minősítése, tevékenységük értékelése, karrierje nem a múzeumi gyűjteményekben és e gyűjteményekért végzett munkától, eredménytől függött. A kívánatos szakmai perspektíva hiányában - de az anyagi megbecsülés mélypontra süllyedése miatt is - legtöbben pótcselekvésekre, hivatásuktól gyakran eltérő tevékenységrekre kényszerültek.

Az alapvető múzeumi feladatkörök fontosságának háttérbeszorulása napjainkra ijesztő helyzetet produkált. Az ország, a társadalom örökségének tekintendő kultúrális vagyonunk gondozása, megőrzése másodlagossá vált az arra szolgáló speciális intézményekben. Holott a műtárgyállomány kezelése rendszeres és sokrétű, aprólékos munkát igényel, megfelelő szakértelemmel együtt.

47