Éri István (szerk.): Dokumentumok a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület létrejöttéről és 1991-1992. évi tevékenységéről - A Pulszky Társaság füzetei 1. (Budapest, 1993)
IV. A Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület 1991. évi működése (38-56. sz.)
Kömyei Attila (Sopron) Kriston Vizi József (Kecskemét) Muraközi Ágota (Nyíregyháza) Szentléleky Tihamér (Szombathely) Vándor László (Zalaegerszeg) Viga Gyula (Miskolc) — További hozzászólások, vita, összefoglalás Feltétlenül számítunk aktív részvételére! Budapest, 1991. május 10. PULSZKY TÍRSASÁG ELNÖKSÉGE 48. A muzeológusok közérzetéről A hangulat a muzeológusok között jelenleg igen rossz. Ennek sok történeti előzménye, továbbá jelenlegi gazdasági oka van. A múzeumi szakalkalmazotti hivatás igen vonzó és szép feladat. Alapvetően meg lenne a lehetősége annak, hogy a múzeumokban harmonikus légkör alakuljon ki, hiszen legtöbbjük örömmel, hivatásszerűen végzi munkáját. 1945 előtt az e területen dolgozók (bár akkor ez feltűnően szűk létszám volt) szinte nem munkaidejüket, hanem azon messze túlmenően, életüknek szinte minden idejét a muzeológus hivatásnak szentelték. Ez általános volt, akár Budapesten, akár vidéken, akár kis múzeumokban, akár országos múzeumokban, akár néhány dolgozós múzeumokban. Baráti együttlétekben és közös munkákban együttműködve kellemes légkör uralkodott a szakmában. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy az egyes szakmák igen zártak voltak, a fiatal kutatók is csak nagy nehezen kerülhettek a múzeumok belső életébe. A versengések nem tartoztak a ritkaságok közé, de ezek — néhány kivételtől eltekintve — veszélyes méreteket nem öltöttek. Néhányan jelentős tudományos munkájukkal jobban kiemelkedtek és egyben egyetemi tanárok is leltek, mások a múzeumokon belül értek el eredményeket. Hibája volt ennek az időszaknak, hogy túl szűk keretek között mozogtak (ennek legtöbbször anyagi okai voltak), s eléggé zárt körökké váltak az egyes kutató helyek. Ila a kívülálló fiatalnak igen kiemelkedő tehetsége volt, akkor nagynehezen érvényesülhetett, de ez ritkán fordult elő s igen hosszú ideig tartott. 1945 után a helyzet gyökeresen megváltozott, az előfeltételek egész más természetűek voltak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nyilas törekvések a muzeológus szakmát nem nagyon érintették s a terület inkább önmagába vonult vissza, melyet elősegített, hogy a hivatalos körök a háborúval s saját uralmuk „gründolásával” voltak elfoglalva.) Mérhetetlenül nagyok voltak a veszteségek a muzeális értékű tárgyak köréből. Felmérni ma már nem is lehet, hiszen az állami gyűjtemények kivételével a számbavételek és a nyilvántartások nem készülhettek el. Nagy volt a személyi állomány sérülése is. Többen meghaltak, sokan évekre hadifogoly táborokban töltötték idejüket. Az életben maradtak nagy lendülettel láttak a szakma újjászervezéséhez. Mindjobban világossá vált, hogy országunkat minden tekintetben a Szovjetunió által irányított keleti tömbhöz osztották a vezető hatalmak. A szakkutatók igyekeztek kutató helyeiken maradni, illetőleg ha ezen kívül tevékenykedtek, igyekeztek valamelyik gyűjteménynél közalkalmazásba kerülni. E folyamat hosszú volt s egész 1948-ig is eltartott, hiszen a megélhetés és nem a műtárgyak védelme volt a társadalom fő kérdése. Ezalatt az idő alatt még mindig úgy tűnt, hogy a régi szükebb keretek között kell érvényesülni. Néhány hely felszabadult a háborús személyi veszteségek miatt s azért is, mert néhányan nem tértek Nyugat-Európából vissza, illetve a háború befejezése után Nyugat- Európába távoztak (Alföldi András, Kerényi Károly, Oberschall Magda stb.) A heti, majd havi fizetések néha már csak 1 kg kenyérre vagy burgonyára voltak elegendők. A szakma és a múzeumi tárgyak szeretete, valamint a jövő reménye tartotta helyén a kutatókat. Ekkor kezdenek kialakulni az újabb minőségű szakmai ellentétek. A szűk keretek helyenként állás- és pozícióharcokhoz vezetlek. Még mindig úgy gondolkodtak, hogy ha valaki bennmarad, vagy bekerül a múzeumi szakmába, akkor hosszú idő múlva kutatói helye és megélhetése biztosítva lesz. Néhányan beállva a hivatalos vonalba, így akartak érvényesülni, de a kutatók többsége nehéz körülmények között csendesen dolgozott s igyekezett a pusztulás mérvét csökkenteni. Már ekkor kezdett ez a két csoport egymással szembe 44
