Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 2. szám - Csaba József: Evangélikus iskoláink történeti öröksége
26 Csaba József: Evangélikns iskoláink történeti öröksége. Az első feladat : feltárni a megszokás fekete vizében eldugult forrásokat, hogy újból megáradjanak, élővé és hatóvá tenni a múlt lelkét, a Lélek kitöltetésének nagy időszakait, az iskolát alapító ősök alkotásokban megvillanó, századokra szóló bizonyságtételeit- Mert az ő iskoláik egy nagy vágyból születtek : hogy a reformációban megújult újtestamentumi egyház „veteményes kertjei“ legyenek- Ez a sokat idézett és emlegetett mondat világosan, félreérthetetlenül azt jelenti, ahogy az iskola Krisztus gyülekezetének neveli a gyermeket, és így elsősorban a lelkét formálja a Krisztus képére. Az iskola tehát kicsi gyülekezet, az osztály : lelki közösség, a tanár pedig lelkipásztor, aki elsősorban azért van ott, hogy egyetlenegy lélek se vesszen el a nyájból. Másként ez nem lehet, ha az iskolának az a feladata, hogy Krisztus egyházának neveljen palántákat. Tudjuk jól : a palántára csak olyan vigyázhat, aki ismeri az Istenben való növekedés újtestamentumi titkát: nem a betű, hanem a lélek szolgái legyünk, mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít (Pál II. Kor. 3:6). Ez így nem új, de mégis forradalmi megállapítás, ha a veteményes kert jelentését ilyen módon, az Ige fényében értjük meg. Az iskola kert, ahol a gyermekek Istenben növekednek és nem a verbalizmus r a betű műhelye, ahol az értelem öncélú, formákba merevítő képzése folyik. Itt érkezünk el a nagy kérdéshez : mit jelent valóban számunkra iskoláink reformációs öröksége, mi ennek az igazi éltelme, mi valósult meg a protestáns iskolatörténetben a „veteményes kert“ gondolatából?) Mondtuk már : a reformáció az Igéből támadt, tehát nem emberi jelenség. Független az emberi kultúra alakulásától. Az első apostoli egyház elrejtett folyama támadt föl a mélyből, és ismét nagyobb erővel szólt bele a/ emberi történésekbe. Ez a folyam nem szakadt meg a középkorban, csak mélyre húzódott és titkon munkált. Ez az elrejtőzés sokszor ismétlődött a történelemben, a reformáció után is, amikor az emberi történések felületén a pogány eredetű művelődés fénye erősen csillogott, és a mindig visszatérő humanizmus középpontjában az ember mint autonóm lény áll. A reformációban Isten szólt, a humanizmusban az ember alkotó szelleme tört fel újra,, átélve a pogány kultúra egész szellemi tartalmát. Világos : a kettő nem keveredhet össze, nem köthet kompromisszumot. Ebből pedig következik, hogy a humanista ideált szolgáló európai nevelés gondolata sem keveredhetik össze a reformációban született „veteményes kert“ gondolatával és vele mm köthet kompromisszumot. Makkai Sándor írja,hogy a „híres protestáns humanista iskolamesterek: Sturm, Trotzendorf Neander iskoláiban nem,a pietas, hanem a sapientia és eloquentia a szívügy, ez a bölcseség pedig Ciceróé és Horatiusé, s ez az ékesszólás mindinkább a latin beszéd formális frazeológiájában áll. Az iskola mintája a római respublica... s Neander a humanista formalizmus végső következményét is levonva a tiszta verbaliz- mushoz jutott“. A féléktől a betűhöz jutottak, és míg ezt az utat megjárták, a reformátor! lelki örökség „tanná merevedett“, és az
