Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 7. szám - Dr. Harsányi István: Kétféle latinóra ugyanabból az anyagból
158 Harsányi István: Kétféle latinára ugyanabból az anyagból. 2. S amikor — gondolataiba merülve — nézte a pusztulást, felülkerekedett benne az ember, s ,,illacrimasse Scipionem Carthaginis excidio jerunt“. Gyöngesége volt ez a hadvezérnek? Nem, bizonnyal nem, hiszen elvégezte feladatát. Tökéletesen végrehajtotta a parancsot. De sokáig ott állott, s nem tudta levenni szemét a pusztulásról. Sőt : könnyezett. . . 3. Scipio, az ember, könnyezett annak láttán, amit Scipio, a hadvezér cselekedett. S Scipio gondolkozott. Mély gyökerű, görög gyökerű műveltségének gazdag tárházából ekkor tudatába özönlöttek azok a sorok, amelyeket Homeros írt Trója pusztulásáról, s akkor : „versus Homeri pronuntiavit, quibus Ilii fatum praedicitur“. A gondolkozó, győzelmes hadvezér tehát verseket, a „világirodalom“ leggyönyörűbb verseit szavalta Krisztus előtt 146-ban, Carthago romjain... Micsoda irodalmi telítettségű mozzanat ez, lélckelemző író tollára kívánkozó, gazdag emberi dokumentum! 4. Scipio tovább gondolkozik. Minden lehető kapcsolatot észre- vevő, értékelő, a világtörténelem biztos ismeretében kialakult történetfilozófiai magatartást mutat akkor, amikor észreveszi a hatalmas győzelem mögött rejlő bomláscsírát. Szomorú gondolatok töltik el győzelmes hazája sorsa iránt, s meglátja a történelem dialektikájának vastörvényét : ahhoz, hogy egy nemzet minden erejét mozgósítani tudja, veszélytudatra van szükség. „A cél megszűnte a dicső csatának“ — „Nekünk Mohács kell“, halljuk a magyar költők örökérvényű szavait. Előttünk gomolyog Róma hanyatlásának képe, történelmünk sok-sok példája, s szinte rabul ejtenek azok a sorok, amelyekből, Livius tolmácsolásában, annyi mindent megtudunk, nemcsak Carthago pusztulásáról, hanem az örök európai ember gondolkozásáról is. Az, hogy esetleg Livius szemléletének a kivetítése a jelenet legnagyobb része, egy cseppet sem zavar bennünket. Sőt : Liviuson keresztül még inkább latinná, rómaivá, európaivá: egyetemessé válik ez a jellemző szemlélet. S mennyi alkalom néhány ilyen sornak a lefordítása, megértése arra, hogy megtárgyaljuk tanítványainkkal a római, az európai, a magyar szellem és rendeltetés sok-sok kérdését. Vájjon van-e egyáltalában tárgy és anyag, amelyen keresztül az emberi, az európai, sőt: a keresztyén lélek jellemző mélységeit gazdagabban feltárhatnék? Nyilvánvaló, hogy nem lehet minden szemelvény ilyen tömény érték. De az is biztos,' hogy a latin irodalom sok-sok olyan részlettel dicsekedik, amelyet eddigelé nem használtunk fel tanításunknál megfelelően. Ha ezek a részek, gondos kutatás következtében, nagyobb számmal előkerülnének, s ha az ilyen részeket ebből a szemszögből nézve tanítanók gimnázista tanítványainknak, akkor meggyőződésem szerint a latin nyelv és irodalom tanítását valóban egyik legértékesebb gimnáziumi munkánkká tehetnők. Tanítványaink pedig szívesen, egyre gazdagodó, mélyülő, színesedő lélekkel tanulnák a latint. Sárospatak. Dr. Harsányi István.
