Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 5. szám - Megyjegyzések
Megjegyzései;. 117 mérgező anyagok, átcsapnak falukon és iskolafalakon. Mintha csak igaz lenne az a mondás, hogy aki sok nyelven beszél, tulajdonképpen egyet sem ismer jól és helyesen, a szó és a toll katonáinak, íróknak, szónokoknak, rádió- bemondóknak a beszédében seregestől akad megróni való. Valljuk meg, felsőbb oktatásunk sem törődik eléggé ezzel a kérdéssel, hiszen egyetemeinken még a magyar szakos tanárok részére sem hangzottak el nyelvvédő előadások, hát még a más szakosok részére?! Pedig a jogászokra is ráférne néhány lecke! Ez ugyanis nem lehet csupán egy szakcsoportnak az ügye, senki sem térhet J<i a felelősség alól azzal, hogy ez nem az ő kötelessége, neki van úgyis elég baja a maga szaktárgyával. Amint a helyesírásra, akként a helyes magyarságra is a legnagyobb gondot kellene fordítani a nevelők egyetemességének. Itt elsősorban lenne szükség példamutatásra. Ahogyan az osztálybalépéskor levetjük magánéletünk ügyes-bajos gondjait, és a nevelő-oktató munka apostolaivá válunk, úgy írásunkban és beszédünkben valami feszesebb magatartásra, van szükség : tanítványaink előtt csak helyes és szép magyarsággal fogalmazhatjuk meg mondanivalónkat. Minden pongyolaság, fölényeskedő nyegleség, nyelvi kisiklás bacillus gyorsasággal és veszéllyel terjed! Azt hiszem, ma is tisztázatlan annak a lélektani magyarázata, hogy miért ragad meg jobban a helytelen, a hibás, mint a jó és a szép. de maga a tény alig tagadható. Sajnos, egész iskolarendszerünk inkább a mennyiségi oktatás elvét vallja, vagy ha kendőzi is, de ennek szellemében munkálkodik. Az a bizonyos lélekformálás az ellenőrzések és az élet követelmények szempontjából gyakran csak másodrangú jelentőséggel bír. Az egyre szaporodó ismerethalmaz elsajátíttatása, különösen ilyen nehéz időkben és viszonyok között, gyors és túlfeszített munkára kényszeríti a tanárt, s bizony nem igen ér rá a hogyqn-ra figyelni, csak a mit és a mennyit a fontos. „Ügy tudják, mint a karikacsapás vagy a vízfolyás" ez szinte a legnagyobb dicséret lecke-vagy versmondásra —, s lesz belőle egyhangú darálás, vagy színtelen locsogás. , Fontos, hogy a német, angol, olasz vagy latin szöveget pontoséin megértsék és lefordítsák a tanulók, de nem mindig érünk rá, hogy a pontos fordítás után magyaros is következzék. (Latinizmusok és germanizmusok szülőanyja!) A számtanpélda, a fizikai kísérlet, a kémiai analízis szakszempontból hibátlan levezetése közben ki törődnék azzal, hogy talán magyartalanságok csúsztak a magunk vagy diákjaink előadásába? Néha az őrzők nem állanak a vártán! A verseket „kívülről" tanultatjuk meg ; „kimondott" nagy költőkről beszélünk : elintézést és tapasztalatot „nyerünk“ (még ha veszítünk is) : a lecke „fel lesz adva“ ; „felállni, leülni, imádkozni, kimenni“ parancsolgatjuk ; a szabályokat „betartatjuk” és így tovább, s mindezt rengeteg felesleges, de igen szépen és tudománvosan hangzó idegen szóval fűszerezzük. Hadd álljon kétfelé a füle annak a magyar diáknak, aki ha színmagyar környezetből került ki: meghökken, csodálkozik és - köveli a példát; ha pedig idegen eredetű vagy megromlott nyelvérzékű, akkor maga is tevékenyen hozzájárul az eredményhez. Ez az eredmény : nyelvünk beszennyeződése, színtelenedésy, sajátságos magyar szemléletmódunk és ősi nyelvi formáink pusztulása. Az előbb említett példák csakugyan jelentéktelenek, e miatt még kár meghúzni a vészharangot. De ezek a cseppek egy fekete, egyre áradó tengerből „lettek merítve“! Az alaposság hiánya, felületes gondolkozás és szemlélet következménye, hogy mindeddig nem jöttünk rá a parányi jelentőségére sem tudományos, sem politikai, sem gazdasági téren. Szeretünk nagyvonalúan látni és tervezni (néha éppen légvárakat!), és amint nem számít egy darab kenyér, pár rongyos pengő, egy ügyirat, egy munkaóra, egy elmulasztott történelmi alkalom, vagy akár egy emberélet, hogyan számítana egy hibás szó, vagy rossz mondat?! De ha a nyelvünket fenyegető veszedelmek csak a rémlátók szemében tűnnek is sürgős orvoslásra és javításra szorulóknak, mit szóljunk a magyar
