Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 5. szám - Rágyánszki Pál: Egy újabb és magyar irodalom tanítása
104 Rágyánszki Pál : Egy újabb év magyar irodalom tanítása. anyag megismerésén keresztül kell megtanítanunk az irodalomtörténeti ismereteket is. Ezek ellenére meggondolásra késztet e felosztás, mert felvetődik a kérdés, hogy hol, mit és hogyan "közölhetünk ez utóbbi ismeretanyagból, másrészt pedig milyen módszerrel tudom az összetett egészet megismerni, s végezetül alkalmas-e ez a módszer az irodalmi alkotások megismerésére. Az egységes egészet jelentő irodalmi alkotást úgy tudom részeiben, viszonyaiban és jegyeiben megismerni, ha elemeire bontom. Ezt az eljárást nevezzük elemzésnek, analízisnek. E körben való általános jellege nyilvánvaló. Az osztatlan egész megismerése az analízisnek lehet eredménye, de megismerésének tárgya nem. Mivel az irodalmi alkotások részekből, viszonyokból és jegyekből álló egységes egészek, ezek vizsgálatára az analízis a legnagyobb mértékben és a leghasznosabb módon, gyümölcsöztető értékű. Ha már most látjuk az analitikus módszer irodalmi vizsgálódásra való alkalmasságát, felvethetjük vele szemben a második kérdést, hogy mi megismerésének tárgya. A megismerés lélektani és logikai rajza alapján u. i. azt kell mondanom, hogy kettőt elemezhetek : a szemlélet objektív tárgyát, a szemléletet, mint objektiváít tárgyat. Egyrészt felső osztályos irodalomtanításról lévén szó, ennélfogva magasabb fokú megismerés jegyében végezzük munkánkat, másrészt pedig az ismeretanyag olyan, hogy azt nem lehet csupán receptív módon befogadni, módszerünket tehát ennek megfelelően kell alkalmaznunk. Az irodalmi alkotás magunkévá tételének formája az újraalkotás, ennek törvényszerűségei ismeretében kell az analizist elvégeznünk. A lélek nem minden percében alkalmas a művészi befogadásra. Erre. elő kell készülni a legnagyobb pietással. Ennek felismerése eredményezte a ráhangolást. Ez biztosítja a megindulást a kezdetben, a lankadatlan erőfeszítést a munka folyamán, s végül az akarati elhatáfozást a munka befejezésével. E lelkiség kialakítása a ráhangolás ténye. E helyen csupán egy tapasztalatom és az irodalomtörténeti módszeres egység ráhangolására vonatkozó módszerem közlésére szorítkozom. Azt tapasztaltam, hogy a kezdetben csak homályos kép adja a lélek megismerésre ösztönző rugóit. A kezdet ennélfogva sohasem lehet kész, világos, mert nem ad további munkát önmagán belül. A kész, a világos egész képe utolsó felvonásként kristályosodjék ki, hogy egységbe foglalja a lelkifeszültségszülte részeket. Felvetődik a kérdés, hogy miképpen idézem fel a kezdetben csak derengő képet. A jelen esetben irodalomtörténeti módszeres egység ráhangolása legyen a példa, mert ez érdekel közelebbről valamennyiünket. Sokféleképpen vezethetjük be az irodalomtörténeti ismeretek közvetítésére szánt irodalmi szemelvények tárgyalását. Egyet azonban sohasem szabad mellőznünk : a már egyszer megismert, azóta azonban elhomályosult irodalmi és irodalomtörténeti ismeretekre való utalást. Az ismeret értékének felismerésére, a felvetett kérdések megoldásának vágyára, az önmagát átadó munkára ezen keresztül serkenthetjük növendékeinket, ha kellő mértékben és módon használjuk. Hiszem azt, hogy elhibázott eljárás a tárgyra való rátéréskor az ismeretek összegezése akár kérdések felvetésével, akár pedig felszólítással. így kész dolog áll előttünk, s nehéz tovább indulni, mert nem az egész osztály, hanem csupán néhány megnyilatkozni szerető, jobb emlékezőképességű növendék dolgozott eddig, azaz hiányzik az osztály cselekvésre kész lelke. Ha azonban csak utalunk a régi ismeretekre, s körvonalazzuk a nyomukban kialakuló sejtelmes képet, akkor elérjük azt, hogy valamennyi tanítványunk lelkében
