Protestáns Tanügyi Szemle, 1943
1943 / 12. szám - Hazai irodalom
}lozai irodalom 281 vallanunk, Révay könyve azt igazolja, hogy hiába hadakozunk a nyelvtan ellen, nélküle mégsem boldogulunk. Szellemes könyv ez, néha túlságosan árad belőle a szellemesség. Mért kell pl. a latin szöveg magyar fordítását ,,puská“-nak nevezni, mely szóról tudjuk, hogy benne van a meg nem engedettség gondolata. Azután állandóan szidja a nyelvtant, mégis a nyelvtantudomány egész történeti áttekintését adja olyan olvasónak, ki nyelvet kíván tanulni, nem nyelvtant. Azt is elfelejti a tudós szerző, hogy latinul kíván megtanítani, akkor minek olyan hivatkozás, hogy a görögben kettős szám is van. Ólatin szövegek közlése nem szerencsés gondolat, mivel a klasszikusok latinságát kívánja megtanítani. De meg Caelius szakácskönyve szellemes gondolat, azonban rengeteg olyan szót tartalmaz, melyre soha sincs egyébként szükség ; épígy a számtan óra is. Általában igaza van, mikor folyton hangsúlyozza, hogy szót a szótárból lehet megtanulni : áll ez éppen a számnevekre is,'melyeket legtöbbször római számmal írva olvas az ember. Ha helyes a gondolat, hogy a szövegből kell kiindulni, kár a legnehezebb írók szövegeinek mindjárt legelején alkalmazása (pl. Seneca, Martialis). A verses nyelvtani szabályok teljes elvetése pedig olyan kérdés, melyben nem tudunk az íróval egyetérteni. A prepozíciókat mégis csak a verses összeállításból tanultuk meg, épígy sok nemi szabályt is. Az acc. c. inf. és abl. abs. tanítását minden valamirevaló tanár a magyarhoz hasonlítva könnyíti meg. Sohasem hallottam „független távolító“-nak utóbbit, viszont jó tudni az eset eredeti, ősjelentését, akkor könnyebb megérteni. „Bizonyosan tudod, hogy a multatuli szó egy híres holland író (Ed. Douwes Dekker) álneve“ — olvassuk a 111. lapon. Dehogy tudjuk, az író neve nem olyan ismert, mint Shakespeare-é, tehát erről a névről sem kell tudnia a művelt embernek. Végül a Hic Rhodus, hic salta Révay-magyarázata nem helyes (hogy t. i. Rodoszba ment az illető a hencegővei, s ott megugráltatta), hanem általában azt jelenti, hogy ne dicsekedjünk olyannal, amit meg nem tudunk bárhol tenni. Mindez kicsiség, mondhatná valaki. Lényege az : nem hisszük, hogy az illető, ki a könyvet élvezettel olvasta, megtanult belőle latinul. Ügy véljük, hogy inkább felületes tudásra tesz szert; ahhoz, hogy csak szórakoztató olvasmányt kapjon, túlságosan telített és sok tudományos adatban bővelkedő e könyv. A mai kor emberének azonban érdemes ilyen könyvet kiadni, most van ennek olvasóközönsége. Olvasásra melegen ajánljuk. Dr. Bánkúti] Dezső. Sárközy Lajos : A megszabadított lelkiismeret. (Debreceni Tisza István Tudományegyetem dogmatikai és etikai szemináriumából.) Debrecen, 1943. Nem nevelési kérdést tárgyal az író, de a magasabb értelmű embernevelés jegyében mégis igénye lehet arra, hogy e szemlében foglalkozzunk vele. Látszólag „elvont“ kérdésről van szó, és mégis élesen konkrét, sőt nagyon időszerű. Ha valamikor, úgy ma, egy ismeretlen új világ kaotikus forrongásában éreznünk kell, hogy a kellően tisztázott elmélet kezdete a tiszta cselekvésnek. Ma a szellem számára csakugyan izgató kérdés : ki tulajdonképpen az ember? De e nagy kérdésre alig felelhetnénk máskép, mint a lelkiismeret világánál. Tehát magának a lelkiismeretnek problémájával kell szembenézni, s ez már magában véve is a jobbra törekvő ember állásfoglalása. Sárközy Lajos Luthernek és Kálvinnak a lelkiismeretről vallott felfogását ebben a taglalásban ismerteti: a pogány ember lelkiismerete, a farizeus lelkiismerete s végül a Krisztusban megszabadított lelkiismeret. „Isten igéjéből kapta az a Luther a világosságot, ki meglátta a bűn és lelkiismeret összefüggését. Egyedül Isten dicsőségét tartotta szem előtt az a Kálvin, ki rámutatott az ember egyedül lehetséges szabadságára, mint lelkiismereti szabadságra.“ Sárközy, a teológus, filozófiai szempontból is tárgyalja a kérdést, s így nemcsak azt a kérdést veti fel, hogyan jut az ember a lelkiismeret befolyása alá, de azt is, hogyan van a lelkiismeret az ész hatalmában? S a kérdés egyetemes voltát éppen az világítja meg, hogy a filozófia és teológia külön utakon is hasonló eredményre vezetnek. Kant szerint a lelkiismeret az ész egyik, feltétlenül kötelező ítélete s minden embernek mint erkölcsi lénynek közös sajátja.
