Protestáns Tanügyi Szemle, 1943
1943 / 9. szám - Dr. Écsi Ö. István: A görögtanítás megkönnyítéséről
r Dr. Écsi ö. István: A görögtanitás megkönngltéséről. 203 munka, — egyébként is jólesik, ha könnyebben megy a közös munkálkodás mind a tanárnak, mind a tanulónak ; de meg mindig az volt és lesz a cél — a mindinkább rohanó világban még inkább az lesz —, hogy minél kevesebb energia és idő felhasználásával minél jobb ered' ményhez jussunk el. Nos hát, a hosszabb fejtegetést mellőzvén, mindjárt a dologra térünk, s kiemeljük, hogy a könnyítés első lépcsője az a régi és néha mégis kissé elhanyagolt eszköz, amit úgy nevezünk, hogy „meglévő alapokra építeni“, jelen esetben latin fundamentumra rakni a görögtanulás falait. Mégpedig minél szélesebben, néha eleinte talán kissé erőszakosabban is.* A másik — bocsánat a hézagosságért, de papírhiány van, s mi tanárok kevés szóból is megértjük egymást — mindenféle mnemotechnikai fogás széleskörű felhasználása. Nem baj, ha nem modern, há kissé gyermekesnek tűnik is fel. Először: „ami szép volt régen, az most is szép ; csak, ha avult, meg kell újítani mezét“, mondja a költő, aki egy széphistóriát (Árgirus) öltöztetett új köntösbe. Ami jó volt régen, az most is jó, há a mai helyzethez megfelelően alkalmaztuk. Másodszor, ezek a fogások csak olyan segédeszközök, mint a kisgyermek járókája, az a kis kerekes katroc, amit úgyis elhagyunk, ha már járni tud. Lássunk egy-két példát. Az „ékezés“, a hangjelzés a diák réme. Nem kezdem hát azzal, hogy „most meg fogjuk tanulni azt a fontos és nehéz ,,háromszótagos törvényt“, hanem azt mondom : „Látjátok a szövegben azt a szót, melynek hátulról számított harmadik magánhangzóján van egy vessző, az az éles hangsúly jele, s íme annak a szónak másik alakján már a második szótagon látjuk azt az ékezetet. Miért? Imént a szó utolsó magánhangzója rövid volt, emitt meg hosszú. Az utolsó magánhangzó tehát úgy működik, mint egy mágnes. Ha nagyobb a mágnes, erősebben húzza, magához egy szótaggal közelebb rántja azt a vaspálcikát, az ékezetet. Lám, előbb áyvsXo; volt s most drfuXw lett, mert az o gyenge mágnes, nem tudta közelebb rántani a^vasacskát, az o> erős, nagy mágnes, az igen!“ így kiindulva, hasonló primitív magyarázatokkal haladok tovább s csak később, a végén foglalom össze komolyan a hangjelezés szabályait, mikor már a tanuló megértette, illetve játszva megtanulta a lényeget. Van egy másik példa: a szórendek. Csak egészen rövidenl Néhány gyakorlatban történő rámutatás után : milyenségjelzői szórend kettő van, „magyaros“ és „latinos“. ‘0 y.aXö; á^eXo; a szép követ —; nyilvánvaló, hogy teljesen azonos a magyarral. *0 ífTíXo; 5 xxXÓ; angelus pulcher. Éppen olyan, mint a latin! Még egyszer kitettem a névelőt. Furcsa ez? Nekünk nem. Hiszen * Az Utasítások (I. 257—•) is bőven utalnak a „latinból ki indulás“ -ra.
