Protestáns Tanügyi Szemle, 1942

1942 / 3. szám - Körmöczi László: Javaslat a vidéki középiskolás ifjúság irodalmi-színházi kultúrája érdekében

60 Körmöczi László: Javaslat az ifjúság irodalmi-színházi kultúrája érdekében.

pedig már tönkretette a közönség ízlésének és a maga becsületesebb repertoárjának a minőségében mutatkozó különbség, meg az, hogy a szakadékot azzal próbálta áthidalni, hogy a „más“ helyett az alacsonyabbrendűt tálalta, mintha azt értené inkább a közönsége.

Az iskola minden irodalmi tanításának illuzórikus az eredménye egy drámáról, vagyis nem válik vérré a növendékben még a legjobb drámai mű sem, ha azt csak a tanár mutatja be, olvassa fel, vagy ha legfeljebb s helyesebben a szereplőkre osztott osztály próbálja összeolvasni a szerepekre osztott drámát négy-öt tanítási órán. így is egynél, kettőnél több drámai műre nem futja időből, a többi tehát elmarad az órákról, s lesz belőlük „kötelező olvasmány“ : a Julius Caesar-ból, a Coriolanus-ból, Moliére-ből, Sophokles-ből. Drámáink iskolai feladatokká, a kényszer és az unalom Pandora-szelencéivé lesznek, s nem támadnak életre a legnagyobb feladatra vállalkozó ifjúság szeme előtt, a teljes műveltségre szánt ifjúság lelkében. Nem fejthetik ki hát a szellem növelésére és tisztulása végett jó erejüket a legjobb közönség, az ifjúság, a művelődő ifjúság legnagyobb hányadában. Az irodalmi nevelés munkájának egy része ízetlen, élettelen marad, az ifjúság várakozásban él, a színház és a közönség kerülgetik egymást, de nem találnak egymásra. Pedig Bornemisza Péter Elektráj á-tól kezdve Babits Ödipuszá-ig, a Válaszúti Komédiá-tól kezdve a Cseresznyés-ig az írók nem csak a főváros számára hordották össze a drámairodalom élményanyagát.

Szinte szégyenletes minden rábeszélő szó, amivel ember meghentergeti az irodalmi nevelés, a színészet, a közönség mai ízlése fogalmait egymással való kapcsolataikban, annyira magától értetődik mindegyiknek a feladata külön-külön is, együtt is.

Hogy mennyire kellene az ifjúságnak a színpad, a dráma, hogy mennyire közel áll hozzá a színpad, azt ha egyebek nem is, hát világosan beszélik Petőfi, Arany vándorévei, Katona színpadszeretete. Az ifjúság művészi hajlamai közül elsősorban a színészi hajlam szembetűnő lelki képében, mert fejlődésének az eszköze. Azért van az, hogy legtöbbje olyan pompásan, ösztönösen megállja a helyét a színpadon, mert született színész lelki rugalmasságában, alkalmazkodóképességében, azaz fel tud ölteni bármilyen lelki alakot, életformát. Azonfelül azonban a színpad szerepvállalás lehetősége is a számára, aki kiforratlan személyiségének a jövő alakját pózokban próbálgatja, keresi. Kialakulatlanságában a szerep ízlelteti meg vele a különböző életformákat, lelki lehetőségeket; a szerep szilárd váz az ifjú lelke körül, amelyen időre-órára fészket próbál rakni a maga tulajdonságaiból. A szerepek ossz játékában, vagyis a drámai fejleményben felismeri a relációkat ember és ember között, megismeri az érdekeknek, az ösztönöknek, a feladatoknak az éleit és azt, hogy ezek az élek törvényszerűen egymáson fenődnek meg, egymást élesítik és csorbítják az összecsapásban. A tragédiában meg el is törik a penge a markolatnál. Végül egyhangú életében a színpadtól várja a kalandot, az élet színes, nagy lehetőségeit. Szegényes, minden-