Protestáns Tanügyi Szemle, 1942

1942 / 2. szám - Dr. Harsányi István: Mit és hogyan tanítsunk a gimnáziumban

I)r. Harsányi István : Mit és hogyan tanítsunk a gimnáziumban. 29

«/okul már megismerte. így tehál természetes, hogy a magyar diákok érettségi után belátják ezt, de természetes az is, hogy az angoloknak látszólag sohasem hiányzik egy ilyen iskolázottság. Arra azonban, hogy valaki még az említettek megismerése előtt érezze ezek szükségét, nem tudok módot.

A tanítás módja elleni kifogás nagyon hasonló az előbbi panaszhoz, de ez már világszerte általános a diákok körében. Itt is a látszólag felesleges alaposságot, a der-die-dasolást, a latin nyelvtant és a Halotti Beszédet kifogásolják. Ez is természetes ; a fiatal daru csak akkor érezhette tévedését, mikor már ő maga volt az élen. Amíg a diák tapasztalni nem fogja azt, hogy csak az alaposan megtanultnak veheti hasznát, addig nem fogja a tanítás módszerének helyességét beismerni. Módot kell tehát nyújtani erre a tapasztalásra : önálló munkára kell szorítani a diákot, sokkal több önálló munkára. így hamar rá fog jönni arra, hogy a der-die-das nélkül egy német levelet nem tud megírni, s hogy a Halotti Beszéd is irodalom.

Az egyedüli módszer tehát szerintem az, hogy módot és időt kell nyújtani mindenkinek, hogy saját maga értse meg mindezt. Aki magától meg nem érti, annak lehet magyarázni, azt lehet kényszeríteni és büntetni. . . hiába.

H. K. válasza. Én nem merném azt mondani, hogy a diákság tanulóévei alatt nem érzi elengedhetetlenül szükségesnek maga és nemzete szempontjából azt a munkát, amit a gimnázium ráró. Legfeljebb azt mondanám, hogy a diákság nem érzi közvetlenül hasznosnak vagy még inkább hasznosíthatónak a középiskola munkáját. Ez a felfogás pedig a „tanulni tanító'“ és „általános műveltséget“ adó gimnázium tananyagának és tanítási rendszerének a szülötte.

Nálunk a gimnázium nem ad szakképzettséget, hanem hatalmas lépcsőül szolgál a szakoktatást nyújtó iskolákhoz. Amire a gimnázium képesít, az megközelítőleg sem áll arányban a tanulás mennyiségével. Végcélnak tekinteni tehát nem érdemes. Én különben sem látom semmi kárát annak, hogy általában csak utólag ismerik fel a volt gimnázisták, hogy mennyi mindent tanultak nyolc év alatt. Aki arra jön rá, hogy mennyi mindent tanulhatott volna, az nem érezte a középiskolai munka közvetett fontosságát sem, s ez már lényegbevágó hiba. Ha jellemalakító nevelőeszközökkel nem lehetett jobb belátásra bírni, erről a gimnáziumi tanítás és nevelés nem tehet. A nagy többség azonban tudja, hogy miért jár gimnáziumba.

Az pedig a diákiélekből következik, hogy tanulóéveink alatt nem ismerjük fel munkánk nemzeti fontosságát. A gimnáziumi oktatásnak, éppen az általános műveltség hangsúlyozása miatt, gyakorlati értéke alig van. S a diák nem tudja nemzeti szempontból fontos építömunkának tartani azt, aminek kézzelfogható eredménye nincs. Nyolc év alatt nem épít a diák, hanem épül. A mi munkánk tulajdonképpen anyaggyűjtés és hosszas készülődés eljövendő alkotásokhoz. S ha nemzeti fontosságát nem érezzük is, tudjuk, hogy saját szempontunkból szükséges. S voltaképpen nemzetének is az használ legjobban, aki a legtöbbet, legjobban tanul és dolgozik saját hasznára. Hiszen tehetségéi úgyis valamilyen közösségben fogja értékesíteni az illető közösségen át az egész nemzet javára. Ezen az alapon azt mondhatjuk, hogy aki a saját szempontjából komolyan veszi a dolgát, egyben a nemzet szempontjából is értékes munkát végez, még ha tudtán kívül is.

T. G. válaszából: Hogy valaki magát vagy saját munkáját szükségesnek érezze, önbizalmát kell megnövelni. Nem alaptalan és oknélküli, lépten-nyomon dícsérgetésekre gondolok, hisz azokat vagy meg sem hallgatjuk, vagy egészen értékteleneknek tartjuk. Ellenben, ha valaki valami munkát végez, annak általában külsőleg is látszata van. Ezt a külső látszatot kell felhasználni a bizonyításra. Ha a bizonyítás sikeres, azt az önbizalom önműködőleg követni fogja. Vigyázni kell azonban, hogy az önbizalomhoz a cél fontosságának megfelelő felelősségérzet is járuljon. Eleinte jó fogásnak találtam a jövendőben vezetői mivélétünk emlegetését, azonban a sok ismétlés után ez is unalmassá és a mi szemünkben nevetségessé válik.