Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 9. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 211 Ha most mi ezt a rendelkezést a magunk szempontjából mérlegre tesszük, az első részünkről a helyeslés szava. A javító vizsgáztatás is egy olyan tanári munkafajta volt, amely eddig javadalmazatlanul maradt. Pedig az idegmorzsoló vizsgálati munkafajták közt tán a legnehezebbik, és nagy felelősséggel jár, hiszen itt a tanár lényegileg maga dönti el, ismételjen-e a tanuló, vagy sokszor már azt, hogy egyáltalán alkalmas-e vagy nem a középiskolai tanulmányok folytatására. Ugyanakkor a vizsgálat díjtalanságával minden esetben jutalmazta a sokszor hanyag tanulót, míg pl. a beiratási díj fizetése alól senki sem kapott felmentést. Tudomásom szerint pl. a Műegyetemen az ú. n. utóvizsgák aránylag magas díjaival nem kevéssé serkentik az ifjúságot arra, hogy munkájukat kellő időben és eredménnyel végezzék el. Ilyenformán a javítóvizsgálat díjtalansága mindenkép indokolatlan volt, mert a hanyag tanulót jutalmazta, a tanárt ingyenmunkára kényszerítette, és így ebből a megokolásból örömmel és helyesléssel kell köszöntenünk a kultuszminiszteri rendelkezést. A második szavunk is a helyeslésé. Mi, a nemzet nevelőmunkásai, akik elsőként tapasztaltuk és hangoztattuk népi értékeink pusztulását, különös örömmel üdvözöljük azt a szociális, nemzetmentő szellemet, amely mindegyre szembetűnőbben domborodik ki az új kormányintézkedésekből. Eddigi küzdelmeink jutalmát és győzelmét látjuk abban, hogy komoly összeget fordítanak népünk szellemi kincseinek felfedésére, művelésére és közhasznosítására. Ez a nevelőnemzedék volt az, amelyik a maga szerény, kitartó és áldozatos kezdeményezéseivel ezt a munkaterületet felfedte, kidolgozta, és a kormányszerveknek szervezésre és irányításra mintegy tálcán odanyujtotta. És a mi iskoláink, jelesül a sárospataki református kollégium voltak éppen az első úttörők e téren. Ma is emlékszem az ,,Üj Magyarság4* beszámolójára, amelyet az ott annakidején csirájában kifejlő útmutató munkáról írt, s e cikk befejező akkordjára, amikor megkérdezi végül is az akkor még helyettestanári minőségben működő kartársunkat a fizetéséről, de a feleletet, már nem merte, vagy szégyelte kiírni. És innen eredne végül is a harmadik csodálkozó és kérdő szavunk : miért kellett mindezekért éppen bennünket megbüntetni? Mert hiszen az világos, hogy külön jutalmat ezért, a munkájáért a magyar nevelőnemzedék nem várt és nem is kívánt. Ezért bőségesen elég az a ragaszkodó szeretet, amivel hozzá ez a feltörő új magyar és keresztyén nemzedék ragaszkodik és méltányolja munkáját. De hogy most már ezért az ő egyéb munkájának a díját még külön őtőle is vonják el, ez kissé fura és érthetetlen. Ha talán részt kívánnának belőle arányosan egyéb nagyjövedelmű keresők megadóztatásával, akikkel szemben a nevelők már úgyis bőséges áldozatokat hoztak itt, még tán megértenők. így azonban végképpen nem. A vendéglők számláin, a vasúti jeggyel pár fillért fizetünk a közérdekű repülőalapra, szívesen. Ugyancsak szívesen fizetjük le adófilléreinket a mozgófényképszínházakban a magyar film fejlesztése javára, vagy a színházjegyben a színészi nyugdíjalapra. De hogy egy sokáig ingyen végzett munkafajtánkat végül is megdíjazzák csak azért, hogy teljes egészében elvegyék egy oly célra, amelynek szolgálatát mi munkáltuk ki egész nemzetközösségünk javára, erre szeretnénk megnyugtató magyarázatot kapni. Két dolog van itt, amire ezzel kapcsolatban rámutatni szeretnénk. Az egyik a nevelő munka szociális értékelése, a másik a nevelők különmunka díjazásának rendezése, amely utóbbival szoros helyzetünkön legalább is addig tágíthatnánk, amíg sorsunk méltányos rendezése bekövetkezhetik. Kétségtelen, hogy az új európai és hazai politikai és gazdasági átrendezés programmjában az emberi munkateljesítmény is új, szociális szemlélő és értékelő szempont alá kerül majd. Első helyre kerülnek a közérdek szolgálata szempontjából legjelentősebb munkaformák, és csak utána sorakozhatnak az egyébként tisztes magánhasznot hajtők. És ebből az értékelő szempontból fakadva kell a nevelőmunkának is kétségtelenül az elsők közé kerülni. Mert közösségi munkájának nemzetépítő és nemzetvédő jellege és értéke mindenben egyenrangú hadseregünk, honvédségünk munkájával ; ítélő és osztályozó tevékenysége pedig semmiképpen sem áll alatta a bíró tevékenységének. Ennek
