Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 7. szám - Megjegyzések
160 Megjegyzések. retre és a közlésformákra terjed ki, melyeknek vizsgálatán keresztül eljuthatunk a helyes módszerhez. A mai nevelő-oktató iskola minden egyes tantárgyának lélektani alapvetését meg kell tennie, mivel csupán ezen keresztül érhet el a mai idők kívánta eredményhez. A magyar helyesírástanítás lélektani alapvetése valójában nagyon gyér számú munkák birtoka. S ha meg is van, csak nagy körültekintéssel használható, éppen azon megváltozott körülmény folytán, hogy a mai iskola a fejlődéslélektan alapján áll, és az irodalom, egy munka kivételével (Szántó Lőrinc : A magyar helyesírás-tanítás alapvetése) az asszociációs lélektan alapvető kutatásainak eredményeit használta fel a maga módszereinek és tanításegészének kialakításában. A helyesírás tanításának első kérdése maga a helyesírás. A helyesírás alapja a szóképzet, s az erről vallott nézetek vizsgálata egyúttal eldönti a helyesírás problémáját is. Ez a régebbi lélektani felfogás szerint hangjegyképzetek egymás mellé való sorakoztatásából állott. Olyan felfogás volt ez, mint Wundt előtt a mondatról vallott felfogás. E szerint a mondat úgy alakul, hogy egyes szavakat teszünk egymás mellé, és nem úgy, hogy az egész képzetet bontjuk alkotó elemeire. Ennek az állításnak a tarthatatlanságát az jelenti, hogy a tudomány új utakon keresett megoldást, s mivel megtalálta, elfordult tőle. Ez a megismerés az egésziség felé való fordulást jelentette. Mielőtt azonban ennek vizsgálatára térnénk, érintsük még az asszociációs lélektan vizsgálatainak eredményét, mely vizsgálatok csupán a tanításanyagra és formára szorítkoztak, mellőzve a tanítás alanyát, s így a helyes módszer megismeréséig nem is jutottak el. E lélektani alapokon nyugvó vizsgálatok kiterjedtek ugyan a látási, hallási és mozgásérzeteknek e műveletekben való működési szerepére, de ezeknek csak általános jellegű megismeréséhez jutottak el. Az asszociációs lélektannak a szóképzetről vallott felfogásában ennek alkotó elemeiként említi a hallásból származó szenzorikus hangképet, a beszédszervek mozgásából származó motorikus hangképzetet, az íráskép látásából származó szenzorikus írásjegyképzetet, s a leíráshoz szükséges mozgásokból kialakuló motorikus írásjegyképzetet (Lay). De megállhat-e ez a tanítás? Az irodalom további vizsgálata bizonyítja, hogy nem. Vannak, akik az érzékszervek közül a látásnak tulajdonítanak elsődleges szerepet (Meumann). Még a hallásból származó ingerek folytán keletkezett hangképet is csak látásképpé való átalakítás után tudjuk leírni. E vizsgálat eredményeképpen csupán a helyesírás hangelemző látási kérdéssé és bizonyos helyesírási rendszer ismeretévé való változását tapasztalhatjuk. Nyitott kérdés marad azonban : vájjon a gyermek meg tud-e birkózni ezzel a nehézséggel, nem haladja-e meg ielki adottságaiból származó képességeit, örökérvényűen igaz-e mindenkorú gyermekre, és ezen elindulva eljuthatunk-e a helyes módszer megteremtéséhez? É nyitott kérdésekre megadja a feleletet az irodalom, amikor egy iijabb szempontból vizsgálja a helyesírást, és a növendék bevonásával alkot véleményt róla és tanításának módszereiről. Helyes is ez az állásfoglalás, mert hiszen a tanításanyag kizárólagos vizsgálata csupán annak jellegzetességeit mutatja, és nem elegendő az eredményes tanítás módszerének felépítéséhez. A tanítás alanyának vizsgálata elengedhetetlenül szükséges lelkialkatának és fejlődésének szempontjából. U. i. sohasem érdektelen annak vizsgálata, hogy a növendékben az egyes életkorszakokon belül milyen lelkialkattal találkozunk, és hogy mi felel meg legjobban ennek a lelkialkatnak, sohasem feledkezve meg a közlés eredményes módszerének megismeréséről és használatáról. Ezen tényező bevonásával végzett vizsgálatok eredményeképpen a szóról alkotott felfogás azzal módosult, hogy egésszé (alakká), az íráskép pedig szemlélet-egésszé (alakká) lett, amely egésziségében oszthatatlan szemléletünk és felfogásunk alapján. Ilyen körülmények között a helyesírás alapja az íráskép, mely önálló szemléletegész (Kern). Ha elfogadtuk ennek az állításnak a helyességét, akkor alkalmaznunk kell a növendék életkorához és lelkialkatához. S így felmerül a kérdés : vájjon
