Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 7. szám - Dr. Hamvas Gyula: A képzőművészet erői a középiskolai irodalmi analízisben
154 Dr. Hamvas Gyula : A képzőművészet erői a középisk. irodalmi analízisben. Ha jobban megfigyeljük a kompozíciót, az apróbb csoportokon is belső összefüggést látunk. így a barlang mélyén három ember, míg a többiek tekintete Krisztusra irányul, egymásnak magyaráz valamit a Megváltóról. Másutt egy kis gyermek anyja köntösét húzva mutat Jézus felé. Ezek az apró kapcsolatok a szerkezet tagoltságát, lélektani berendezésének tökélyét mutatják, a nélkül, hogy a mozgalmasság által megingatnák a kép egyensúlyát. A pincefalon végigfutó világosság sugarai élesen rávetődnek a Megváltó alakjára, kiterjesztett kezére, a szereplő szegények ruházatára, és hozzájárulnak a kép alaphangulatának megteremtéséhez. Eddig a leírás. Amikor Rembrandt művészi elrendezéséből ezt a részletet megadjuk, reá akarunk világítani Madách kompozicionális eljárásának egyezőségeire. Madách költői képességei teljes ragyogásukban mutatkoznak meg a cselekvény elrendezésében. Rembrandtnál a hit csodája áll a központban, Madáchnál éppen úgy az ilyen gondolat: az Istenben való bizalom eszméje. Rembrandt embercsoportjainak Madách drámai költeményében az egyes színek felelnek meg, amelyeknek mindenike — éppen úgy, mint a németalföldi művésznél a kéthárom ember apró összetartozó együttese — világosan és a művészi Képesség igen erős jegyében a központi gondolatra utal. Hatalmas, megdöbbentő és lenyűgöző ebben a beállításban, hogy az egyes színek nem, vagy alig érintik az Istenben való hit gondolatát, hanem megújul előttünk egyre kiáltóbban, színről-színre egyre tragikusabb bizonyossággal, könyörtelen, siralmas tehetetlenséggel minden emberi küzdés kétségbeejtő kilátástalansága, szomorú csődje, amely a vívódó emberre a megsemmisülés feltartóztathatatlan katasztrófáját fogja hozni. Mi nézők, hallgatók lelkileg fájdalmasan előkészítve, felindultan szemléljük, hallgatjuk a társtalanul küzdő embert, a letiporni készülő vihar végső diszharmonikus és ádáz tombolását, várjuk a fokozódó, növekvő drámai vég már kibírhatatlannak tetsző pillanatait, mikor az Űr mindent kiegyenlítő csodája felragyog! A költői invenciónak olyan lélekzetelállítóan csodálatos művészi teljesítménye ez a felviharzó megoldás, hogy Madách méltóan áll vele Rembrandt klasszikusnak elismert képességei mellett. És ne feledjük el azt sem, hogy minden szín önmagán belül is ugyanekkora erős művészi tudatossággal egy pszichológiailag kiélezett helyzetet zár le. A szerkezeti megoldás eme páratlan tanúságtétele mellett ugyan ki ne látná be, hogy milyen súlytalan és erőtlen az olyasféle megállapítás, hogy a színek között zökkenő volna. Ellenkezőleg talán a lelkek mélyén ott van minden tragikus hang mellett is a reménység finoman összekötő, láthatatlan szála, mely művésziesen összekapcsolja őket a végkifejlésig. Amint tehát Rembrandtnál bemutattuk, éppen olyanformán van meg a lélektani kapocs, belső összefüggés
