Protestáns Tanügyi Szemle, 1942

1942 / 7. szám - Zágoni Barra György: A tantárgyak kapcsolatáról

150 Zágoni Barra György: A tantárgyak kapcsolatáról.

egy idegen elemként jelenik meg tudatunkban. Ő és Ziller azután ezekkel az elemekkel, képzetekkel olyan koncentrációs tervet dolgoztak ki, mely a tárgyak ismeretanyagát bizonyos szempontok szerint rokonságba hozta, s hitük szerint ezzel a lelki megfelelők — képeztek — összefüggését is bizonyították. Ez az ú. n. ,,asszociatív koncentráció“ volt Ziller kultúrhistóriai fokozatainak alapja, mely, mint tudjuk, az abszurdumig vitt erőszakoltsága miatt bukott meg.

E bukásnak két oka van. Először, mert pszichológiai alapvetés után visszakanyarodik a puszta anyagi megoldásra, s ez úton elérhető mechanikus következménynek képzeli a lelki hatást. Másodszor, mert az újabb lélektani felfogás alapján már magát az alapfeltevést is kétségbevonhatjuk. Helvesenben : ugyanannak az ellenkezője is állítható. A merőben új, idegen elem tudatunkban nagyobb szenzációt jelent, mint a már ismerősnek tetsző régi, s azonkívül a kíváncsiság ősi ösztönével a figyelem felkeltését is biztosítja. Ez pedig az invenciózus megértés legjobb előkészítője, s így a lelki élmény erősségét épp az „új“ elem biztosítja elsősorban. Ezután már csak egy lépést kellett tenni a (Berthold Otto által kezdeményezett) ú. n. ,,szimbiotikus koncentrációig“, mely a közös élményt, a „Lebenswahrheit“-ot vallja koncentráló csodaszernek. Spontán kell felmerülnie a tárgynak, önállóan kell munkálkodnia a tanulónak, s az ilyen úton szerzett ismeret : egy darab „életvalóság“, mely, ha bármily kis részlet is a szaktárgy szempontjából, mint élmény, összefüggő egész. Maga az élet — így érvelnek — nem ismer szaktárgyakat, csak ilyen rendszernélküli s mégis egységbe foglalt összefüggéseket. Nem nehéz itt felismerni azt a hatást, melyet a századeleji pedagógia forradalma Európa-szerte kifejtett, s melynek indítói az új lélektan apostolai (főként a franciák : Binet, Claparéde, Pieron stb.), művelői az új iskola teoretikusai (főként németek : Wyneken, Meumann, Lay, Otto stb.). A forradalmárok kora lejárt (legalább is a pedagógiában!), de a forradalmi túlzások még kísértenek. Nem árt tehát rámutatni, hogy míg az „élménvszerűsítés“ valóban helyes módszerbeli eszköz s az „öntevékenység“ ezenfelül még egy kicsit nevelési cél is, addig ezeknek autonóm elvvé tétele értelmetlen és ma már túlhaladott álláspont.

Sokkal megbízhatóbb tájékozódást adnak tehát a túlzásoktól mentes, az eredményeket hűvös tárgyilagossággal bíráló és értékesítő rendszerezők, amilyen pl. Otto Willmann.

A legáltalánosabban elfogadott s ma is érvényes elv a szimultán kapcsolatok formáját illetőleg az ő didaktikájára vezethető vissza. E szerint már egészen jelentéktelen szerepe van a tananyagbeli koncentrációnak. Nem ez, hanem az erkölcsi, világnézeti szellem egységessége adja a művelődési javak egységét, amely tehát tantervileg nem is rögzíthető, hanem a tanár személye és módszere alakítja ki. Tehát az oktatás minden tárgyát azonos erkölcsi-világnézetű személyek, egy közös célra törve, teljes harmóniában tanítsák, s így alakitó hatásukban jelenik meg a kívánt egység.