Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
Hazai és külföldi irodalom. 87 A könyv egészen rövidre fogott tartalma különben az, hogy vallástanításunk mai állapota egészen rossz, és iránymutatás, javaslat arra, hogy milyenné kellene átalakítani. Szubjektív szempontból azért is nagyon tetszett nekem ez a könyv, mert tanártestületünk már többször foglalkozott módszeres értekezletein ezzel a kérdéssel, éreztük is a bajokat, de nem tudtunk a bajok gyökerére és az orvoslás módjára ilyen világosan és ilyen széles elvi alapokon rátalálni és rámutatni. A szerző három fejezetben adja fejtegetéseit. Az első fejezetben rámutat arra, hogy az újkor szellemi élete és ezzel együtt az újkori teológia emberértelmezése letért a bibliai alapról, és az Isten dicsőítése helyett az ember dicsőítésévé lett. Ezt a felfogást tükrözi aztán a valláspedagógia is. A második fejezetben megmutatja az embert az Isten Igéjének a világosságában. Végül a harmadik fejezetben levonja a következtetést és megpróbál utat mutatni arra, hogyan lehetne a leszűrt elveket érvényesíteni az elemi iskolai és a gimnáziumi vallástanításban. Teológiai szempontból bizonyára megkapja a könyv a megfelelő bírálatot. A mi pedagógiai szempontunk szerint az első két fejezetre csak röviden kell utalnunk. Pedig nagyon érdekes volna nyomon kísérni a szerző gondolatmenetét, amellyel megvilágítja, hogy a középkor teocentrikus, transzcendens világnézete helyét miként foglalja el Descartes után az újkor antropocentrikus, individuális, immanens világnézete, és hogy milyen szolgai módon alkalmazkodik a teológia is ehhez a nagy világnézeti átalakuláshoz. Az újkor embere és filozófiája, elbizakodva a tudomány eredményeiben, az élet és a gondolkozás céljának, értelmének, mértékének magát az embert tette meg, és ez a racionális irányzat a teológiát is tudománnyá, vallástudománnyá módosította. S hiába próbálják az újkori nagy teológusok kiküszöbölni az ebből származó nagy ellentmondásokat, hiába helyettesítik az ész uralmát a kegyes tudattal (Schleiermacher), majd a valláserkölcsi magatartással (Ritschl), vagy a történelmiséggel (TroePsch), minden ilyen antropocentrikus felfogás elkerülhetetlenül oda vezet, hogy megrendül, megszűnik a személyes Istenben, az élő Krisztusban, a kijelentett vallásban, az Igében, az evangéliumban vetett hit, s helyére a vallástudomány : az erkölcstan, a vallástörténet, az egyháztörténet és az ember szellemi életének egyéb megnyilatkozási formái lépnek. Korunk teljes válsága bizonyítja, hogy az ember csalódott önmagában» a tudományban, a tudomány hatalmában. S csalódni fog akkor is, ha a nagy Eolitikai és gazdasági átalakulások nyomán az egy ember, a homo humánus, elyére a több ember, az autonóm, tiszta faj misztikus fogalmát lépteti. Megújulás csak akkor következhetik be, ha az Isten és a Krisztus Jézus teljes uralmát ezen a világon elismerjük, s ennek minden konzekvenciáját levonjuk. Ha az Istentől teremtett, a pozitív bűn valósága, az Istentől kijelentett evangélium törvénye és kegyelmi ígérete alatt álló ember nem emberi lehetőségeket keres, hanem az egyetlen lehetséges úton : kegyelemből hit által igyekszik megigazulni. Érdekesen világít rá szerző a teológiai felfogás és a valláspedagógia összefüggésére. A középkorban Irenaeus felfogása szerint az üdvösség forrása a pápának való föltétien engedelmesség, s ennek megfelelően a vallástanítás anyaga nem a Szentírás, hanem az egyház előírásai, a hittételek, szertartások, az úri ima, a tízparancsolat, a credo, a vallástanítás formája pedig a kátétanítás. A hitből való megigazulás a nagy reformátori megtapasztalás. De a nagy reformátorok nem vitték át a sola fide elvét a valláspedagógiára, s a vaflástanítás alakilag és tartalmilag kátétanítás maradt. S még mielőtt a tanítás területére átterjedhetett voma a nagy reformátori elv, hogy az üdvösség egyedüli forrása a hitben hallott Ige, tehát a tanítás tárgya is csak az Ige lehet, a humanizmus elárasztotta egész Európát, és a nevelés célja a harmonikus, tökéletes emberek kialakítása lett, megfelelően annak a humanista gondolatnak, hogy az emberben megvan a tökéletesség csirája, csak ki kell azt fejleszteni.
