Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 2. szám - Megjegyzések
—Megjegyzések. beszámolójuk igen-igen gyatra. Nagyon szép az öntevékenység elve, de ahhoz, hogy ilyen munkával eredményt érjünk el, minden tanulónak legalább jórendünek kellene lennie. És nem volna szabad egy-egy osztályban 50—00 tanulónak szorongania, hanem legfeljebb felének, 25—30-nak. És akkor többen és jobban is figyelnének, többen vehetnének részt a közös munkában. Mert az eredménytelenségnek az az egyik oka, hogy nem figyelnek, csak félfüllel, féllélekkel vannak jelen. A zsúfoltságon kívül azért is, mert az ifjúság öntudatlanul is védekezik a túlterhelés ellen, kíméli erejét a későbbi órákra, az otthoni munkára. így kell cselekednie, ha a sok és sokféle tanulnivaló súlya alatt nem akar összeroppanni; és így válik lassanként felületessé minden munkájában akkor is, amikor semmi oka nem volna rá. Az a hely, amelyet a latin nyelv foglal el a gimnázium tantervében, most már a német nyelvet illeti meg. Ezt a nyelvet, amely Európában idestova nélkülözhetetlen lesz, ezt kellene az í. osztálytól kezdve tanítani a gimnáziumban is, akárcsak a leánygimnáziumban. A német nyelv szerepéről nem kell ma senkit sem fölvilágosítanunk, sem fontosságáról meggyőznünk. Ügy hiszem, hogy ezt minden tényező látja és tudja, másképpen nem állította volna az őt megillető helyre a leánygimnáiumban sem. Hogy miért nem tette ugyanezt a gimnáziumban, azt nem tudom. A leányok nevelését talán nem tartotta olyan fontosnak, inkább volt mersze mélyrehatóbb változtatást végezni rajta. Vagy éppen kísérletnek szánta, hogy ha aztán beválik, kiterjessze a fiúk gimnáziumára is. Csak a tanárképzésről, illetőleg a német nyelv elsajátításáról kellene intézményesen gondoskodni. Arról, hogy mindazok, akik hajlandóságot és hivatást éreznek magukban a tanári pályára és arra való képességeket is árulnak el, eljuthassanak Németországba vagy máshová németek közé, még akkor is, ha isten csak szellemiekkel, de egyúttal anyagiakkal nem látta el őket. A német nyelv helyére kerülne a második élő nyelv, mégpedig nem a francia (vagy angol, olasz), hanem valamelyik hazai nemzetiségi nyelv, a Felvidéken a szlovák, a Dunántúl a szerb-horvát, Erdélyben az oláh. Éz nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy néhol (pl. színmagyar vidéken) meg ne maradhatna a francia, vagy akár az angol, az olasz. A hazai nemzetiségi nyelvek tanulásának hasznos és szükséges voltát sem kell hosszasan fejtegetni. Mindnyájan hallottuk és olvastuk, hogy nemzetiséglakta vagy kevert- lakosságú vidékeken olyan tisztviselőkre van szükség, akik ismerik, beszélik a nép nyelvét. Nem hiszem, hogy sokan akadnának, akik ennek az elvnek helyességét el ne ismernék. Azoknak, akik tagadják, armigy is hiába magyaráznék. De nemcsak a köztisztviselőnek kell ismernie a nép nyelvét, hanem saját érdekében az ügyvédnek, orvosnak, nagyon kevés kivétellel minden ember fiának, aki ilyen vidéken lakik. Erre azonban nem elég a négy felső osztály. Élőnyelv tanulásához gyermekebből kell hozzáfognunk, ha valóban eredményt akarunk elérni. Ahogy most nálunk tanulják a románt, hogy t. i. kötelező tárgy heti 2 órában, de nem osztályozandó, nem felel meg céljának, minthogy ezzel magunk fokoztuk le a többi tárggyal szemben. Vagy elismerjük, hogy szükség van rá, és akkor egyenlő jogú a többivel, vagy nincsen, de akkor egészen el kell hagyni. Ez a fél-, ill. félszegmegoldás nem sokat ér. A nyelvek rangsora tehát ez : magyar, német, második élőnyelv (elsősorban a szlovák, szerb-horvát, román) és végül a latin. Ha a latin nyelvet nem sikerül teljesen leszállítanunk, helyet cserélne (egyelőre) a második élőnyelvvel. Meglehet, hogy ezeket a kérdéseket gyűléseken és oktatásügyi folyóiratokban már számtalanszor megvitatták, csak mi, erdélyiek, nem vehettünk róla tudomást. De ezek olyan dolgok, hogy állandóan napirenden kell tartanunk őket, meg kell győznünk egymást, föl kell világosítanunk mindazokat, akiknek a tanítás, nevelés kérdéséhez valami közük van, már pedig jóformán mindenkinek van. Ez igazán közügy. Nem olyan nagy baj tehát, ha olykor ismétlésekbe bocsátkozunk, ha általánosan ismert dolgokkal hozakodunk elő. Mindaddig kell ezt tennünk, míg ezt a kérdést mindnyájunk, vagy legalább
