Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 2. szám - Oppel Imre: A rekonstruálás lényege és módszere
Opprl Imre : A rekonstruálás lényege és módszere. 35 Minél jellemzőbb, világosabb, értelmesebb a szavakkal való leírás lelki szemeinkkel annál jobban meglátjuk az igazi formát. Viszont azonban értelmetlen locsogással — ha akár órák hosszatt tart is az — semmi célt nem érünk el, nem kapjuk világos, lerajzolható, rekonstruálható képét az elképzelendő tér-, vagy síkformának. Ilyenkor tapasztaljuk igazán, hogy mennyivel könnyebb és célravezetőbb a megértéshez az egyszerű rajz, mint a beszéd. Ha aztán már teljesen megértettük a beszéd útján való leírást, ha agyunk már kialakította belső titkos kamarájában a képzeti képet, akkor a rekonstruálás már nem okoz semmi különösebb nehézséget annál, aki kellő intelligenciával és gyakorlattal rendelkezik, s aki tisztában van a rajzolás alapelemeivel, s tudását gyakorlatilag fel tudja használni. Feladatunk — szó sincs róla — nehéz. Teljes figyelmet, megértést, a helyes és kimerítő tanári leíró magyarázat mellett párhuzamosan a tanítvány részéről kellő értelmet, alapos rajzi felkészültséget és kifejezőképességet, fantáziát igényel. De éppen ebben a nehézségben van nevelő fontossága. Minden művelt embernek szüksége van az elmondott események megértése, s a megértett gondolatoknak mindenki előtt világos és megérthető kifejezése céljából rajztudásra. 8. Nagyon tanulságos és gondolkodásra késztető a rekonstruálásnak az a kombinált módja, midőn valamely geometriai testcsoportnak csak a padlóra krétával megrajzolt alapvetiiletét adom meg. Ezt vizuális úton, közvetlen szemlélettel pontosan lerajzoltatom, a felépítményt azonban csak szavakkal írom le, tehát a szükséges képzeti kép megalkotásához halló szerveink útján jutunk. Az alaprajz közvetlenül mutatja a vízszintes tagoltságot, míg a függőlegest a szóbeli leírása alapján kell elképzelnem. A legfontosabb ilyen esetben a látható alaprajz pontos lerajzolása után a horizont-magasság helyes megállapítása, a horizontvonal és az iránypontok kitűzése. Ezeknek a perspektivikus támaszpontoknak a segítségével és a feladat helyes elképzelésével már könnyen el tudom készíteni a rajzot. Ha készen vagyunk, akkor beállítom a modellt, hogy mindenki maga előtt lássa, hogy mit is kellett volna rajzolnia, és hogy kiki — saját maga — megbírálhassa a saját rajzát! Ez a feladat azért tanulságos, mivel hármas tagozatú. Az első rész a vizuális megoldás, a második az elképzelés és a perspektivikus felépítés, a harmadik pedig az önkritika gyakorlása. Különösen ez utóbbi bír nagy fontossággal! Kritika és főképpen önkritika nélkül nincs helyes rajzolás, nincs fejlődés! Helyezzünk ennek gyakorlására is nagy súlyt! Nem elég valamit megrajzolni! ,,'Tanár úr, kérem, mit csináljak? Már készen vagyok!“ Tessék megbírálni, h^lyes-e az, amit csináltam?! S ha nem, hát miért nem helyes? Hol a hiba? Mi a baj orvoslása? így van ez az életben is! A rajz szinte az egyedüli tantárgy, amelyik önbírálatra nevel! Ne igen korrigáljunk mi, tanárok! Mi csak vezessük a megfigyelést és a kritizálást! így majd a legtehetségtelenebb tanuló is hamar bele fog jönni az önálló munkába, s nem fogja mindig lesni, várni — szolgai módon —, hogy valaki megmondja neki : Jó-e a rajza, vagy sem?!
