Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 2. szám - Oppel Imre: A rekonstruálás lényege és módszere
Oppel Imre : .1 rekonstruálás lényege és módszere. 31 előidéző ingerhal ást — szellemi, művészi .intelligencia hiányában — pótolja, esetleg a legjobb esetben megindítsa. Csak az dolgozik így, akiben nincs elég művészi fantázia, akinek, hogy'valamit elképzelni tudjon, kell, hogy testi szemeivel is lásson valamit maga előtt. A képzeti kép kialakulásához szükséges külső ingerek felvételére érzékszerveink nagyszerű gépezete szolgál. A látás, a tapintás, a hallás, ízlés és szaglás mind egyformán alkalmas arra, hogy az agyunkba]’ keletkezendő, képzeti képet előidéző, külső ingerhatásokat felvegye. Mégis! — Gyakorlati szempontból osztályozva két csoportba sorolhatjuk őket. Az első csoportba tartozik a látás, tapintás és hallás — a másodikba az ízlés és szaglás. Az első csoport szervei mindjárt konkrét formaképet alkotnak, a másodikéi azonban csak absztrakt ingerek felvételére szolgálnak és formakép helyett egyelőre csak gondolatot ébresztenek. A formaképalakítás csak későbbi, további kifejlődési folyamatot jelent. Egy gondolatnak megtestesítése, !'or- mábaöntése azonban már sokkal nehezebb feladat, semhogy azt a középiskolai rajzoktatás keretein belül eredményesen alkalmazni lehessen. Ez már maga- sabhfokú művészi készséget igényel, azért ezzel a második csoporttal, mint már inkább művészi szakiskolába s nem általános műveltséget nyújtó középiskolába való feladatcsoporttal most csak röviden, csak általánosan fogok foglalkozni. Bennünket — középiskolai tanárokat — csak a látás, tapintás és hallás érdekel közelebbről, annál is inkább, mivel a középiskolai tantervben feldolgozott rajzi gondolatok majdnem kivétel nélkül tényleges formát —- alakot— öltenek. Minden alkalommal: vagy egy- két kiterjedéssel bíró síkformáról, vagy egy három kiterjedésű — nemcsak elképzelt, vagy elképzelhető —> hanem tényleges alakkal bíró, testi szemeinkkel meglátható, ujjainkkal megtapogatható, szavakkal is leírható tárgyról, térformáról van szó. Képzeti kép alkotására legbiztosabb, legcélravezetőbb, legegyszerűbb a vizuális inger: a közvetlen látás. 1. Ennek leggyakoribb alkalmazási módja a közvetlen szemlélet, az ú. n. „természet utáni“ a tulajdonképpeni „imitativ“ rajzolás. Óriási előnye ennek a módnak az, hogy a megfigyelés és tényleges rajzolás között csak parányi kis idő — egy pillanat — telik csak el, tehát rögtön papírra vethetem a megfigyelésem eredményét ; továbbá, hogy a rajzolás közben elhomályosult képzeti képet újbóli felpillantás segítségévei egy rövidke kis pilanat alatt ismét felújíthatom. Munkám megkönnyítésére szükséges azonban, hogy székestül, testestül, mindenestül teljesen szembeforduljak a lerajzolandó modellel. Szemem, vagy legfeljebb fejem felfelé biccentésénél nagyobb mozdulatot, vagy mozgást ne legyek kénytelen végezni. Előny gyanánt vehető az is, hogy ennél a rajzolásmódnál bizonyos mértékben nélkülöz- hetővé válhatik a rajzolás megkezdése előtti alaposabb leíró megfigyelés, mert hisz bánnely pillanatban felújíthatom a képzeti képet. Hátránya azonban •— főkép a rajzolás megkezdése előtti alaposabb megbeszélő megfigyelés elmaradása esetén -— az, hogy az egyszeri rápillantás által nem maradnak agyunkban a modell formáiról mélyebb nyomok, a rápillantás ok sokszori megismétlése útján csak gyorsan elillanó felületes meglátást n>erek, a rajzolás közben szerzett emlékezeti kép nem vésődik be mélyen emlékezetünkbe, hanem igen gyorsan elmosódik, éppen mert a megfigyelés nem lesz tudatos. A rajzolás befejezése után a lerajzolt forma képe hamarosan és véglegesen el fog tűnni. 2. Az ú. n. természet utáni rajzolással szorosan egybekapcsolódik a rekonstruáló feladatoknak az a csoportja, midőn a modell
