Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 12. szám - Bartók Miklós: A szellem kérdése a nevelésben
330 Bartók Miklós: A szellem kérdése a nevelésben dönt sorsok és karrierek fölött, s ki mit végzett és tanult forma szerint, határozza meg élete egész pályáját. Későbbi sorsalakulások ritka kivételek közé tartoznak, a kuriózum pedig korántsem gyakorlat, így történik meg aztán, hogy társadalmi osztályaink nem természetes, hanem mesterséges képződmények, amelyekbe a szellem vagy szorosan be van zárva, vagy ki van rekesztve, de semmiképpen sem szállong szabadon, szárnyán hordozva s a nehézkedés törvénye szerint ejtve le mindenkit az őt megillető helyre. Kevés szellem kormányozza így a világot, pedig mi lenne egyéb hivatva arra, hogy kormányozzon, mint éppen a szellem? Ha az elmondottakkal azt a benyomást keltenők, hogy a kivételesek társadalmát célunk megalkotni, ahol eszmény az Übermensch, aki pedig alatta áll, örökre homokot hordjon, vagy követ faragjon, csak részben kellene tiltakoznunk, hiszen az a korszak, amelyik megalkotta a „nemzeti öncélúság“ gondolatát s terveket sző a „kitűnőek iskolájáéról, nyilván a megfelelő vezetők hiányát érzi, kiknek szellemi alkata egybevágna a nemzet, a kor s a társadalom tisztultabb vonásaival. Meghatározásaink azonban ennél tágabbak voltak, mert az egyetemesség hangoztatásában emez arisztokratikus kiválogatódás- nál fontosabb kérdések rejlenek: az átlagemberek megbecsülése akkor is, ha elméjük kevésbbé világít, de belső biztonságuk alapja lehet a nagy közösség biztonságának. A szellemnek nemcsak formális méretei, hanem tartalmi kvalitásai is döntő súlyúak : szellem az is, amikor valaki egész életén át becsületesen dolgozik, optimisztikus bizalommal szolgálja az erkölcsi és társadalmi rendet. Vannak hétköznapi emberek, akik mégis sajátságos légkört terjesztenek, megérzik a küszöbök felett, s egy könyvön, ahogy a polcukra helyezik. Annyiféle szellem van, ahány emberi tulajdonság, mert nem kell egyéb, minthogy egyetlen tulajdonság kiváljék és valamennyit jellemezni tudja. Szellem csak ott nincs, ahol nem válik ki semmi, legfeljebb ötletszerűen vagy az én pillanatnyi érdekei szerint, s így állandó magaslatok híján a lélekben semmit semmihez sem viszonyíthatunk. Az ilyen ember haszontalan a homokhordásban is, mert a homokot legfeljebb éhsége szerint, nem pedig énje következetes latbavetésével fogja hordani. A nevelőnek tehát nemcsak a kiváló egyéniségek között kell válogatnia, hanem az egyént jellemző tulajdonságok között is, mert az uralkodó vonás ugyanolyan értékelési síkba helyezendő, mint maga a szerkezet, vagyis a forma. Hol áll ez a vonás az emberi értékek ranglétráján, azt a nevelő lelkében hordozott őskép sugallja minden esetben, s erről számot adni, vagy mással elismertetni csak saját szellemének erejével tudja. Egy ember sem értékel örökkévaló módon, csak a szerint, amit magában hordoz, szükségképpen színezi és torzítja tehát még akkor is az Abszolútumot, ha minden erejével szolgálni akarja. Németh László írja a műfordítóról, aki mindig csak saját énje belekeverésével adhatja vissza az eredetit, hogy ahol a hamisítás elkerülhetetlen, ott csakis a hamisítóban bízhatunk. Akarjon
