Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 10. szám - Megjegyzések
Mcgjeygzések 28t lássa az eseményeket. Tartsa szem előtt a tankönyvíró azt is, hogy nem a tanárnak, hanem a diáknak szól. Ne felejtse el, hogy a tankönyvet kifejtő stílusban kell írni, mert a túltömören fogalmazott tankönyvet kénytelen a diák szóról- szóra tanulni. A kifejtő stílusú könyv gondolatmenetének bevésése a gondolkodásfejlesztésnek kitűnő iskolája. A könyv fent említett stilisztikai követelményeinek maradéknélküli teljesítése egyike a tankönyvírás legfontosabb, de egyben legnehezebb problémáinak, mert nem bizonyos, hogy a tankönyvírásra vállalkozó jó szakember és jó pedagógus, aki a tankönyvírásnak minden egyéb kívánalmát teljesíteni tudja, a tankönyvíráshoz szükséges stíluskészséggel tudja azt formába önteni. Sokszor előfordul ugyanis, hogy a pedagógiai szempontból sikerültnek mondható tankönyvnek stílusa, illetve nyelve sok kifogásolnivalót hagy maga után. Ezért eme hibák kiküszöbölése céljából kívánatos lenne, hogy (amint az pl. a Franklin Társulatnál is szokás, ahol a lektor átfésüli a könyvet) a bírálatok után a kéziratnak a nyomdába adása előtt kél igen jó nyelvérzékű és jó stíluskészségű magyarszakos kartársunk ebből a szempontból is gondosan átnézné és korrigálná a kéziratot. Ezzel a kérdéssel azonban már a bírálat megszervezésének problémáját érintjük. A bírálat megszervezése. Itt ugyancsak abból a gondolatból kell kiindulnunk, hogy a tankönyv csak akkor van a tanítás hasznára, ha a tanár szereti is azt. Fontos tehát, hogy a tankönyvet kéziratban minél több kartársunk elolvassa, és reávonatkozó megjegyzéseit megtegye, vele kapcsolatos kívánságait közölje a szerzővel, s hogy a szerző az értékes tanácsokat valóban meg is fogadja, s annak megfelelően módosítsa a könyvet. Mivel igen fontos iskolai és egyházi érdek fűződik ahhoz, hogy a mi tankönyveink a lehető legjobbak legyenek, ezérl feltétlenül kívánatos a szabad verseny, vagyis, hogy mindenki, aki magában erőt és hajlandóságot érez a tankönyvíráshoz, szabadon vehessen részt a pályázaton. Feltétlenül pályázat útján kell íratni a tankönyveket. A könyv megírására legalább másfél évet kell engednünk, hogy legyen minden pályázónak ideje az alapos munkára, annyival is inkább, mert a társszerzőség nem biztosítja eléggé a könyv tartalmi és sliláris egységét, egyöntetűségét. A bírálatokra vonatkozólag az lenne a leghelyesebb eljárás, ha a „több szem többet lát“ elvet érvényesítenénk, s minden egyházkerületből az egyházkerületi felügyelő által kijelölt két legjobb szaktanár végezné a bírálatot, s azt eljuttatná az elfogadásra vonatkozó javaslatával együtt a líceumi tankönyvügyi bizottság előadójához.1 Ezután az előadó a nein nagy létszámú líceumi tankönyvi bizottság minden tagjának elküldené a pályaműveket és a bírálatokat, akik a gyűlés előtt azokat áttanulmányozzák, hogy az előadó által előterjesztett javaslat ügyében a pályaművek és bírálatok alapos ismerete mellett megfontoltan tudjanak dönteni. A kiadásra elfogadott könyv kéziratát ekkor nézné át és korrigálná magyarosság és stílus szempontjából az erre felkért két magyarszakos kartársunk. A bizottság három évre engedélyezze a könyvet, de a második év végén valamennyi szaktanártól kérjen a tankönyvre vonatkozóan részletes jelentést, hogy a felmerülő kívánságoknak megfelelően a harmadik évben átdolgozhassa a szerző munkáját második kiadásra. A könyv bírálásának költségeit (bírálónként 30—40 P) a kiadónak kell magára vállalnia. Bízhatunk benne, hogy ha a bírálatnak és engedélyezésnek ezt a módját követjük, minden kartársunk szívesen fog rendelkezésre állani, hogy tőle telhetőleg támogassa a tankönyvkiadást, annyival is inkább, mivel mindnyájan tudjuk és átérezzük, hogy ezzel a saját tanítói és nevelői munkánkat könnyítjük meg és tesszük eredményesebbé. Egy probléma van még hátra : az ugyanis, hogy milyen sorrendben hirdessük a pályázatot a tankönyvekre. 1 V. ö. dr. Bene Kálmán: A jó tankönyv. (Prot. Tanügyi Szemle, XIV. évf. 12 sz. 335.1.) •
