Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 7. szám - Csanády Sándor: A kritika alkonya
188 Csanádi/ Sándor: A kritika alkonya. Fentebb említettük, hogy a modern idők büszkesége egészen megejtett bennünket, s a világ teremtését mával kezdjük. Ebből a szellemből egészen sajnálatos eltévelyedések születnek. Vannak kartársaink, akik Petőfit nyárspolgárnak, naivnak, szűklátókörűnek, nyelvében elavultnak, témaszegénynek állítván, harmad-, ötöd-, hatodrangú költőnek sorolják be a magyar irodalomba ; Arany János a harmadik helyre száll alá. Ezzel az instrukcióval mennek tanítványaik az érettségire. Ne csináljunk nagy dolgot efféle esetekből. Mondjuk, hogy ezek a kartársak beteges felfogásban élnek, és csak egyedi eseteket jelentenek. Tehát nem fontos. Bár — véleményünk szerint — egyetlenegy esetben sem szabad ilyesminek előfordulnia, különösen nem a kitünően képzett kollégánál. A tanárnak a szava messzehangzó a katedráról, és hatásában sokszor igen maradandó! Ezekkel a szórványos esetekkel szemben nagyobb azoknak a száma, akik az utolsó ötven esztendő irodalmát, sőt a legújabb harminc év termését első helyre teszik, és nagy klasszikusaink mint tantervi „anyag“ kerülnek csupán tárgyalásra. A tanítványok fmom ösztönnel hamar észreveszik, hogy a tanárnak a múlt iránt kijáró hangos elismerő szava mögött mégis csak ott bujkál az ítélet, hogy t. i. a XIX. század már meghaladott álláspont, mert az élet teljes tartalommal és széles problémaköreivel az újkor irodalmában jelenik meg. Maradéktalan életábrázolást csak itt találunk, mert stilizálás nélküli és igazi ember néz ránk ebből az irodalomból. Voltaképpen ott kezdődik a dolog, hogy az Arany János-féle művészetfilozófiái eszménytől messze elkanyarodtunk. (A század- forduló irodalmának nagyobb fele a nemzeti alapot is messzerúgta magától.) Arany János halála óta különböző esztétikai elvek érkeztek hozzánk, és futnak egymással párhuzamosan, sőt sokszor keresztezik egymást, amely körülmény részben tudatos, részben tudatalatti alibinek szolgál irodalmi kalózkodásra, jóhiszemű tehetségtelenek felpártolására, művészeten kívülálló tendenciák kiszolgálására, a pénz és érdek uralmára. így vonult aztán le a színpadról az irodalom, s így lett a regényirodalom könyvmagazin, a versíró szókémikus, a vers meg grammatikai arabeszk. Az újkor irodalmának fentebb említett tárgyalására és értékelésére némi biztatást nyernek ezek a kartársak a Tanterv és Utasítások ama kívánságából, hogy a tanulókkal az újkor irodalmát is meg kell ismertetni. Ez azonban, úgy gondoljuk, semmi esetre sem lehet sem olyan részletes, sem olyan döntő ítéletű, hogy a múlt századok alakjai homályba kerüljenek. Amint a politikai történelem kritikája is megkívánja az ötven esztendő távolságát, a jelenkor irodalmának értékeit kiemelvén és komolyan ismertetvén várjunk mégis a múlttal való egybevetéssel a régiek rovására. Ha az élőkkel szemben kényelmetlen a tárgyilagos kritika, akkor a múltnak kijár az igazság! Azonfelül a középiskolai irodalomtanítás nem pusztán esztétikum, hanem nevelés, is. Elhúnyt nagyjaink fitymálása bűntett a nemzet ellen. A derüre-borúra való átértékelés könnyen vezet nem-
