Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 7. szám - Csanády Sándor: A kritika alkonya
Csanádi) Sándor: A kritika alkonya. 187 kezdetét. Pedig akár a tudomány, akár a művészet, avagy a technika fejlődését kísérjük végig, azt látjuk, és be kell vallanunk, hogy a legalapvetőbb elemek és elvek, fundámentumok sokszor száz, máskor meg ezer esztendők messzeségében keresendők és meg is találhatók. A múlt iránt megcsökkent az érzék. Az életverseny, a pozícióharc a gyakorlatiasság jelszavát égette bele az emberek leikébe, s ebből a szemszögből látják a küzdés értelmét, s a kérdések megoldásához^ a feladatok vállalásához, a kötelességek elvégzéséhez a hasznosság kulcsát keresik, az eszmeiség pedig epikai hagyománnyá fakult. Az irodalomban is a harsogó hang, a problémák modern kelmei- sége, az életérzések nyers feltálalása, az En tolakodó véleménye és pökhendisége elnyomja az ízlést, a tapintatot, a művészi alkotás templomi áhítatát, csendjét és felmagasztosultságát. A színésznek a taps volt mindig az éltetője, az írónak az elismerés, a költőnek pedig az, ha szájról-szájra szállt a verse. Ezért töri-zúzza ma is magát az új időknek sok sűrű csoportja, pedig a halhatatlanságban alig leszen részük, mert amilyen nyelven ma sok író ír, sok költő énekel, a folyóiratok hasábjain túl nemigen jutnak. Hol szabadszájú pongyolasággal vágtatnak ki a tágas mezőkre, hol meg a tömörség Ciklopszköveit rakják egymásra vakolatlanul. Amelyik írás az egészséges, világos és értelmes beszéd helyett műnyelvet használ, csak keveseknek, csak a kiválasztottaknak szól, mert csak a nemzet vérkeringésébe bejutott sejtek élnek tovább, vagyis azok az írások, melyeket a szalmatetős házakban is megértenek és megszeretnek. Pedig hát melyik költő és író nem vágyakozik arra, hogy szerte megismerjék, dalolják és olvassák? Mégis manapság zavarban vagyunk igen sokszor, ha új verseket hallunk szavalni, hogy kinek tapsoljunk. Az előadó művésznek, vagy a költőnek? A legtöbb mai vers kiizzadt és agyafúrt mondatsorokból álló elmemű és grammatikai bravúr. A kitűnő és művészi szavalás azonban pótolja, amit a költő nem adhatott: az értéket. Az operáknál is a partitúra a fontos. Nohát, így vagyúnk a legtöbb mai verssel is : a szavalás a lényegesebb rész, nem a szöveg. (Néhai való jó Tinódi Sebestyén igen jól szavalhatott, énekelhetett!!) Éppen ilyen szánalmas feltűnősködés és eredetieskedés több neves írónak is ezer oldalakon keresztül vitt erőszakos, kódexek nyelvét utánzó archaizálása. Ezekre a kérdésekre azért tértünk ki, mert a kritika ezekről sem szól, vagy ha igen, akkor keresi a mentségeket, és magyarázkodik. Sokszor felötlik bennünk az a gondolat is, hogy talán költőink és íróink jelentős része nem is tart igényt a nemzet egyetemes érdeklődésére és az egész nemzettel való kapcsolatra, a milliók nem kellenek nekik, csak a java. Nem új felfogás, hogy a költészet csak a kiválasztottaknak való, ez a gondolat időnként fel-felbukkanik az irodalomban. Különben nem születnék annyi tolvajnyelven írt vers. Az új idők irodalmával szemben való kritikátlanság betört már az iskola kapuján is. Ez az ok, amiért cikkünket megírjuk.
