Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 12. szám - Hazai irodalom
352 Hazai irodalom. mennek ki. Csak itt-ott váll mélyebb zengést a hangjuk, mint a Salánki Józsi uram emlékezete befejező részében, vagy a Tisza István emlékét örökíti groteszk és fenséges elemeket csodálatos erővel egyesítő, nagyszerű befejez, elbeszélésben, A Náci születésnapjá-ban. Elég széles skálán mozog Fehér Gábor jellemzőképessége, s nem gyönge ott sem, ahol a derűből az élet mélységei felé kell pillantania. Legszívesebben mégis a mosolyognivalót kedveli, s azt úgy tudja elmesélni, hogy olvasójának is mosolyt csal az arcára, ha ugyan meg nem kacagtatja. Nem nagyképűsködik, nem akar többet adni annál, amit adhat; de azt maradéktalanul, színtisztán adja. Ad pedig olyasvalamit, amit elődei közül egyik sem látott meg ilyen sokrétűen, s nem tudta megörökíteni ilyen élő-elevenen : adja a debreceni lelket. Ez él a Kollégium diákjaiban és professzoraiban, ez derül valamennyi történet sorai mögött. Ez a lélek, ha véletlenül professzorban él, cuggos-cipőt hord kapcával ; általában nem nagyon töri magát, hogy rokonszenvesnek tartsák. Inkább faragatlan, mint finomkodó, durva is talán az idegennek, mert nevén nevezi a gyermeket, kivált ha támadják, vagy ha ő maga támad. Erkölcsi felfogása zord, de betűhöz nem ragaszkodó, amire az elbeszélések között nem egy érdekes példa akad. Az idegen, a jövevény nehezen szereti meg ezt a lelket, s ha megszeretné is, ez a lélek nem ereszti közel magához : nem keveredik. Marad magának, amilyen volt: kemény és edzett, mint az állandó viharban felnőtt tölgyfa. Nem fél senkitől, nem bízik senkiben, csak Istenében és önmagában ; zárkózottsága biztosíték, hogy századok múltán is élni és hatni fog a maga körében, amely magyar és kálvinista. Fehér Gábor írásai, gyökerükkel a Vas Gereben humuszában, lombozatukkal helyenként Móricz Zsigmond felé hajolva, élesen jellemzett egyéniségek gyanánt fényképszerű hűséggel örökítették meg ezt a lelket, s ezért nemcsak mint írásművek, méltók figyelemre és elismerésre, de mint kortörténeti dokumentumok is. S olvasójuk, e mai vérrel versengő világ szürke egyéni kényszerzubbonyában élő gyermeke, legyen bár diák, vagy tanár, bizonyára vágyakozva gondol vissza azokra a nem is oly igen régi időkre, amikor egyetlen iskola ennyi színes emlék szivárványát ragyogtathatta fel diákjának emlékezetében arról a nyolc esztendőről, amelyik a mai diák számára többnyire csak agyonszabályozott, hajszolt órák sivár egymásutánját jelenti. Szondi/ György. Dorosmai János : Ferde magyar tornyok között 1. . . I. Az igényes olvasó meg a szigorú szemű irodalmi kritika a vaskos kötetekben a sokféle esztétikai szempont mellett nem utolsó helyen keresi a nagy gondolatokat, mert a könyvekben az embernek idő fölött álló lelke szólal meg : Ki az ember '? Honnan jött ? Hova megy ? Minden klasszikus műnek legmélyebb jelentése az élet értelmét és lényegét revelálja. A nagy drámák, a hatalmas regények, a messzeágazó eposzok végső művészi célja az élettel birkózó ember ábrázolása. A felületes szemlélő azt gondolja, hogy ez az örök embert ábrázoló irodalom csak a nagy műfajokban jelentkezhetik, ahol megvan a téma komolyságához és komorságához mért nagyvonalúság. Az újkor irodalmának lárma- dobja meg éppenséggel kiválaszt egy-egy divatos műfajt, melyet az örök mondanivalók egyedüli és legtökéletesebb módjának és formájának hirdet meg. Ma sokan az életrajzregény közvetlenségét és meghittségét tartják a lélek beszédjéhez és feltáruló titkaihoz a legalkalmasabb és leghűbb irodalmi formának. Előzőleg meg az új arcú lírának sejtelmes szimbolizmusát fogadták el olyan formanyelvnek, melyen maradéktalanul, a rezonáncia érzéshullámokat keltő hangján szólhat egyik lélek a másikhoz. Nem a műfaj a fontos, hanem a toll! A fabulának, példabeszédnek, eposznak, jerémiádnak ősi műfaját lenézheti az irodalmi sznobizmus, avultnak is mondhatja, mégis voltak idők, lesznek korok és történelmi körülmények, amikor újra élednek egy-egy nagy ■
